2011. június 18., szombat

Szandra Burke's life 128 -129 rész

Hello honeys!! Mondtam, hogy későn jön a friss, és mivel már 0:02 van ezért azt mondom, hogy ma is jönni fog nem kell izgulni:D
Elég jó estét zártam le magam mögött és tök jó kedvem van, ráadásul még fittnek is érzem magam.
Nah a lényeg, hogy itt van a két rész és remélem tetszeni fog:D
Hozzá tenném, hogy mostanában elég gyengén kapom a véleményeket, és 43 rendszerestől többet várnék:/ Mindegy, nem erőszakolok semmit senkire, csak gondoltam megemlítem. Persze tisztelet a kivételnek:D
Puszilok mindenkit!!

"Miért van az, ha meg akarlak érinteni, csak még jobban érzem a távolságot köztünk"



A költözést néhány nap alatt végül lebonyolítottuk és be kell vallanom, hogy egyszerűen imádtam azt a házat. Féltem kicsit attól, hogy idegen lesz nekünk, de mivel három napot folyamatosan reggel-este ott töltöttünk, így hamar megszoktam és már egyáltalán nem volt idegen. A bútorok behordása is simán ment, bár amikor az emeletre cipelték a nehéz tárgyakat, mindenki kissé leizzadt, és mivel szigorúan Taylor eltiltott attól, hogy bármilyen nehezebb dolgot megemeljek, így csak annyit tudtam segíteni, hogy hozom-viszem nekik a finom hideg italokat, amivel le tudták magukat hűsíteni. Persze azért annak ellenére, hogy nem emelhettem meg a nehezebb dolgokat, a könnyebbeket én is behordtam, mivel azért még is akartam csinálni valamit. Az első nap sikeresen behordtunk minden bútort, ráadásul az alsó szinten a nappalit teljes egészében, Laurennel a kreativitásunkat kiélve, berendeztük. Sőt még Taylor dolgozószobáját is majdnem befejeztük, ami nagyon tetszett neki, és persze a kedvenc székét, vagy fotelját, nevezzük, aminek akarjuk, szóval azt is berakták neki és azonnal elégedett arccal a képén, ki is próbálta. A konyhát is teljesen sikerült befejezni, főleg Debi és anyukám segítségével, de persze én is segédkezdtem, hogy nehogy eltévedjek a saját konyhámban. Egyébként ezt még nem említettem, de a terhességem miatt felszabadult szabadidőmben, anyukámtól sokszor vettem főzőleckéket, és naphosszakat álldogálva mellette, figyeltem, ahogy mozog a konyhában, így már némi tapasztalattal állhattam a saját kis konyhámban.
A második nap szintén korán odamentünk, és az emelettel folytattuk. Mindkét szobában mindent a helyére illesztettünk, a férfiak segítségével természetesen, illetve az erkélyeket is ízlésünk szerint megcsináltuk. Furcsa volt, hogy az utolsó szoba, a gyerekszoba még üresen állt, de reménykedtem abban, hogy az is hamarosan csodaszép és aranyos kis baba bútorokkal lesz tele. Aznap szerencsére sikerült áthordani a hangszereimet, így ügyesen berendeztük a zene szobát is, amit már is első számú kedvenc szobámnak tituláltam. Egyszerűen imádtam, és azonnal ahogy készen lettünk azzal, azonnal teljesen otthon éreztem magam. A pakolászások közben, volt olyan, hogy könnyen elfáradtam a terhességem miatt, és néhány percre le akartam pihenni az újdonsült nappalink kanapéjára, de mindig elaludtam valahogy, aztán mindig arra ugrottam fel, hogy valaki rám terít egy vékony takarót. Az első két nap, még természetesen nem aludtunk ott.
A harmadik napon már inkább otthon a szobámba dobozokba pakoltam el a ruháimat, és azokat a fontos dolgokat, amiket érzéseim szerint, muszáj magammal vinnem oda. Ilyen volt például, a fényképek, amik a szobám egyik keskeny falán voltak felragasztva, vagy a gardróbomban rejtegetett számomra kincseket rejtő dobozka, amibe gyakorlatilag az egész életem megtalálható. Ezek a dolgok nagyon fontosak nekem, és eszembe sem volt otthagyni őket. Természetesen, ezekhez a tárgyakhoz, még hozzá mentek azok a díjak, amiket a zenei karrierem által különböző díj átadókon nyertem, illetve az a néhány kincset érő három szoros platina lemez és kétszeres aranylemez, keretbe téve, ami az első két nagylemezem sikerességét mutatja. A rajongóimtól kapott egyedi ajándékokat sem szándékoztam otthagyni, illetve a macijaimat sem, amiket úgy terveztem, hogy mindet az én drága kislányomnak fogok oda adni. Taylor is így tett. Ő is otthon mindent összepakolt és eldobozolta minden holmiját, de mivel mindkettőnknek az egész napot elvette az a pakolászás, így a változatosság kedvéért, utoljára még mindketten a saját szobánkba aludtunk.
Majd másnap kora reggel hívattunk egy költöztető autót, aki először Taylor cuccait pakolta bele a furgonba, majd hozzám érkezve, az enyéimet is felpakolta. De még mielőtt elmentem volna, még egyszer körbe néztem a szobámban. Amit már csak a régi szobámnak mondhatok. Nagyon furcsa volt, hogy minden eltűnt. Minden ruhám, minden kis csecsebecsém, minden fotó a falról, minden hangszerem, egyszerűen minden. Mintha sosem én lettem volna itt. Ezekben a pillanatokban végig futott az agyamban azok a szép és csodálatos emlékek, amiket ebben a szobában éltem meg. És bevallom, hogy el is érzékenyültem valamiért. Végigment bennem az összes csajos találkozó, az összes beszélgetés, a nevetések, a boldogság. Az, amikor itt sírdogáltam fájdalommal telin, vagy csak unottan a tévé előtt gubbasztottam. A buli előtti készülődések a barátnőimmel, a Taylorral való beszélgetések. Az összes dalom itt született meg. Itt örültem, amikor valami jó történt velem. Mindig ide menekülhettem el a bajok elől. Itt keltem fel minden reggel reményekkel telin. Nagyon furcsa érzés volt. Bár tényleg fel voltam készülve az „új” életemre, és nagyon vártam már Annabell érkezését, de valahol az elérzékenyülésemben ott volt az, hogy rettenetesen hiányozni fognak ezek és nehéz elmenni innen úgy, hogy rengeteg emléket rejteget ez a szoba. Tudom, hogy csak egy szoba, de nekem itt volt az egész gyerekkorom, itt nőttem fel, és nem utolsó sorban imádtam itt lenni. Hiszen ez egy saját kis kuckó volt nekem, amit kedvemre alakítgathattam és saját magam mondhattam meg, hogy mi hol legyen, senki nem avatkozott bele. Egy menedék, amiben megnyugodtam, amikor bánat gyötört, vagy, amiben jó kedvre derültem, amikor jó hírt hallottam. Ugyanakkor azt is tudom, hogy nem örökre búcsúzok el innen, hiszen biztos vagyok benne, hogy lesz még alkalmam itt aludni, de az már nem lesz ugyanolyan. Ezért még utoljára jól körbejártam, és letörölve apró kis könnyeimet, mosolyogva zártam be magam mögött az ajtót, így lezárva a múltat, és belépve egy új életbe.

A közös házunkba miután átvitték minden cuccunkat, Lauren és Jace segítségével sikerült mindkettőnk ruháit és holmijait kipakolni, illetve a helyükre tenni. Meglepetésemre, a szobánk hatalmas gardrób szekrényében, tökéletesen mindkettőnk ruhái elfértek, sőt még hely is maradt. Egészen késő estéig pakolásztunk, mire minden a helyére került, majd Jacetől és Laurentől elbúcsúztunk, így kettesben maradva. Nagyon furcsa volt még mindig, hogy ebben a nagy házban csak ketten vagyunk, még. De ugyanakkor jó is volt, nagyon jó. Hiszen eddig mindig tartottunk attól, hogy valaki kihallgat minket beszélgetés közbe, vagy nem hagynak minket kettesben, vagy csak megpróbálnak minket rajta kapni, de e-miatt már nem kell aggódnunk végre. Aznap este többször is elhangzott a számból, hogy „Ez nagyon furcsa”, és Taylor is tudtomra adta, hogy ő benne is ilyen érzés van. De amikor lefeküdtünk összebújva, egyből kezdett eltűnni belőlem ez a furcsa érzés és viszonylag hamar el is tudtunk aludni. Persze mondanom sem kell, hogy másnap úgy keltünk fel, hogy hírtelen azt se tudtuk hol vagyunk.

Igazából nem sok időt voltunk a házunkban, mert Taylornak már utaznia is kellett vissza, így én is visszatértem a régi szobámba. Persze bevallom szó szerint sírtam, amikor visszament, hiszen tényleg már az az utolsó két hónapom, és szükségem volt Taylorra, hogy mellettem legyen. De ugye a munka, az munka. Muszáj voltam elviselni a hiányát, de próbáltam azzal nyugtatgatni magam, hogy nem sokára vége, és utána hónapokig itthon lesz immár nem csak velem, hanem Annabellel is. Na, és persze, nagyon féltem attól, hogy nem lesz bent a szülésnél a munkája miatt, de mindig csak azt hajtogatta erre, hogy a kiírt időpont előtt egy héttel befejeződik a forgatás. Csak itt egy bibi van. Mi van, ha hamarabb megindul a szülés? Ezzel Tay nem számolt. De nyugisan a tudtára adtam, hogyha nem lesz ott, akkor enyhén szólva, megölöm. Na, jó. Ez durva kifejezés erre, de biztos lehet abban, hogy nagyon mérges leszek rá, hiszen ha most nincs velem, akkor legalább akkor legyen ott, mikor születik a lánya, mert biztos vagyok abban, hogy akkor lesz igazán szükségem rá.

Így miután visszament, néhány hétre rá megbeszéltük, hogy nélküle fogom megvásárolni a babaszobához szükséges dolgokat, mert nem engedték haza még egy napra sem. De persze segítségemre jött Jace és Lauren is, mivel megint jócskán nőtt a hasam, és még képtelenebb voltam az aktív mozgásra. Ez a vásárlás szerencsére hamar meg volt. Egy fél nap alatt sikerült mindent megvenni, és el is szállították a házunkhoz. Onnan pedig felhordták a kiválasztott szobába. Szép kislány szobát terveztünk neki, ezért a fehér-rózsaszín lett az alap. Jace és még apukám is segített összerakni a dolgokat, na és persze addig én és Lauren elpakoltuk a kis szekrényébe az összes babaholmit. Majd miután végeztek a férfiak, Laurennel úgy döntöttünk, hogy ecsetet fogunk a kezünkbe, és valami színeset festünk Annabell szoba falára. Mindenféle vidám dolgot felrajzoltunk, mint például színes virágok, vagy fák. És mivel vettem olyan betűket, amiket fel lehet ragasztani, így Annabell ajtajára szépen kiraktam a nevét szintén színes betűkkel, így bár késő estére, de készen lettünk azzal is. A végeredményt pedig egyszerűen imádtam. Annyira szép és békés hangulata volt az egész szobának. Most már teljes izgalomban vártam a pici érkezését, és csak akkor döbbentem rá, hogy a terhességem alatt, alig gondoltam a karrieremre. És be kell, valljam, hogy még most sem túlzottan hiányzik. Inkább jobban várom, hogy végre magamhoz öleljem a pici babámat, simogassam, és vigyázzak rá. Egyre jobban anyának éreztem magam, és már a fejemben eldöntöttem, hogy mindent meg fogok tenni a boldogságáért és azért, hogy életében sose keljen szenvednie. Már így a pocakomon keresztül is nagyon imádom, és majd ha megérkezik, biztos vagyok abban, hogy majd ki fogok csattani az örömtől. És egyébként, mivel nem tudom egyedül vezetni a házat, ezért közös döntés alapján, felvettünk egy bejárónőt, akit már oda is költöztettünk, mivel elég megbízhatónak és kedvesnek tűnt. De megbeszéltük vele, hogy majd csak akkor álljon munkába, miután hazahoztuk Annabell-t, így majd csak akkor fogja elfoglalni a neki szánt szobát, és akkor fog belekezdeni a munkájába, amiért felvettük.

Eltelt ismét egy hét, és boldogságom immár kezdett alábbhagyni, ugyanis Taylor iránt érzett aggódásom, kezdett sajnos beválni. Valamiért egyik napról a másikra, elkezdte azt csinálni, hogy nem hívott fel, vagy ha fel is hívott, akkor furcsa volt és nem úgy beszélt velem, ahogy szokott. Egy megérzésem volt vele kapcsolatban, és az egyáltalán nem volt jó. Ez a furcsa érzés csak akkor erősödött meg, amikor néhány napra hazajött és komolyan nagyon furcsán viselkedett. Gyakorlatilag az alatt a néhány nap alatt, többször veszekedtünk, mint az utóbbi 4 hónapban. Nem foglalkozott velem, és állandóan flegmázott. Feszült volt és folyton azt éreztette velem, hogy egyre kevésbé szeret a társaságomban lenni. Szóval röviden az a néhány nap katasztrofálisan telt, és amikor visszament el sem búcsúzott tőlem, ami mondanom sem kell, hogy nagyon-nagyon rosszul esett. Próbáltam vele telefonon beszélni, de mindig az volt a kifogása, hogy a kollégáival mennie kell valahová. Onnantól kezdve majdnem minden este pityeregve feküdtem le, hiszen sosem viselkedett velem így és fogalmam sem volt, hogy miért teszi ezt. Sokszor végig gondoltam, hogy mit tettem, amitől ilyen velem, de semmi ép magyarázatot nem találtam. Egyedül a drága kollégáira gyanakodtam, akikről már említettem, hogy azok a tipikus szoknyapecér, kivagyok, én vagyok féle flegmás pasik. Féltem attól, hogy ők tették Taylort olyanná. És újra előjöttek a fájdalmas érzéseim. Bár Taylor nagyon megbántott a viselkedésével, de megbocsájtok neki és próbálom békésen kezelni a dolgot, hiszen tudom, hogy ő nem ilyen. Viszont Taylor a hetek teltével egyre… flegmásabban beszélt velem még telefonon keresztül is. Próbáltam megkérdezni, hogy mi a baja, de mindig csak azt mondta rá, hogy idegesítem, ami persze szintén nagyon rosszul esett, de inkább nem szóltam rá semmit. Pedig tudom, hogy rég visszaszóltam volna neki, de valahogy jobbnak láttam inkább nem szólni. Fogalmam sem volt arról, hogy mi lelte Taylort, de tény, hogy nagyon megbántott, és a kiírt időpont előtt 2 héttel ez nagyon nem jött jól. Lauren szerint csak a baba miatt ilyen ideges, de én már jól ismerem, és tudom, hogy ehhez a babának semmi köze. Ráadásul pont most kell csinálnia. Komolyan nem hittem el, hogy most kell cirkuszolnia és veszekednie velem.

Ahogy ígérte Tay, a forgatás végül tényleg befejeződött még a szülés előtt, és amikor hazajött valahogy javítottunk a helyzeten és bocsánatot kért, amiért úgy viselkedett velem, de azt nem mondta meg, hogy miért. Én már úgy voltam vele, hogy ennek is örültem. Legalább bocsánatot kért. De még mindig éreztem közöttünk némi feszültséget, ami már nem veszekedésbe torkollott, hanem abba, hogy nem sokat beszéltünk egymáshoz. És ez viszont újra kicsit rombolt a kapcsolatunkon. Nem tudtunk beszélgetni szinte semmiről sem. Este, mikor lefeküdtünk meg sem ölelt, és ugyanúgy nem igazán foglalkozott velem. Nem beszélt velem tiszteletlenül, de ugyanúgy fájt az, hogy ennyire nem törődik velem, holott komolyan ő lenne az a személy, akitől elvárom, hogy most álljon mellettem és törődjön velem. Nem tudtam, mit tegyek. Próbálkoztam azzal, hogy amikor kettesben voltunk a szobában kezdeményezek egy beszélgetést, de hamar kibújt alóla és magamra hagyott abban a nagy házban azzal a rövid válaszával, hogy „elmentem”. Sosem mondta meg, hogy hová megy, kivel lesz, vagy mikor jön haza. Nagyon elszomorított ez, és egyre több fájdalom gyűlt bennem össze miatta. De próbáltam kontrolálni magam és kizárni ezeket a rossz érzéseket, hiszen ez most nagyon ártott volna nekem, sőt még az is lehet, hogyha felidegesítem magam, akkor könnyen beindulhat a szülés is. Így nem szóltam semmit rá, csak hagytam, hogy ott hagyjon egyedül. A szüleink és minden barátunk észrevette a furcsa viselkedését, és bevallom az kicsit megnyugtatott, hogy nem csak velem olyan flegma és ellenséges. Sokszor beszéltem Debivel, hogy amikor nincs otthon, akkor oda ment-e hozzájuk, de ott sem volt, így már a miatt is aggódhattam, hogy hová járhatott el mindig. Persze az érzéseimet nem akartam túlságosan kimutatni senkinek sem, még Laurennek sem. De ugyanakkor éreztem, hogy megértenek még akkor is, ha nem mondtam el miket érzek legbelül Taylor miatt. Aztán miután hazajött, rá két napra még furcsábban kezdett viselkedni, ugyanis nem volt elég az, hogy a nappal nagy részét nem velem töltötte, de már az éjszaka felét sem. De legalább megmondta, hogy hová megy este. Mert mindig, amikor láttam, hogy készülődik valahová, óvatosan rákérdeztem, hogy hová megy, és arra csak azt válaszolta, hogy „az új barátaival elmegy szórakozni”. Szóval egyből rájöttem, hogy a viselkedéséért az undorító kollégái felelnek, akiknek sorban legszívesebben lekevernék egy pofont, hogy így elirányították Taylort a jó útról. De persze próbáltam még itt nem idegesíteni magam. Nagyon fájt, hogy ennyire nem érdeklem, sőt még a hamarosan megszülető kislánya sem érdekli. Fogalmam sem volt, hogy tudtak ennyire hatással lenni rá, vagy, hogy miféle baromságokat tömtek a fejébe. Már-már olyan lett volna, mintha csak úgy lakótársak lennénk és ennyi. Nem tudtam, hogy tudnám észhez téríteni, mert sosem akart leülni velem beszélgetni, vagy csak meghallgatni. Teljes ellentéte volt annak a Taylornak, akit annyira szerettem. Már nem volt az, akivel órákon át tudtam beszélgetni, vagy zavartalanul nevetni és hülyéskedni. Már nem akart velem lenni, nem akart még csak hozzám se szólni. És nem értettem, hogy azok a srácok, akikkel olyan sok időt együtt lógott, hogy lehetnek ennyire rosszmájúak, hogy tudják, hogy a gyerekét várom, és szükségem lenne rá. Erre csak még jobban elveszik tőlem. Taylor soha nem volt az a bulizós féle, most megy egyik napról a másikra, minden este elmegy valahová szórakozni. Rendben lett volna ez, mondjuk egy évvel ezelőtt. De most? Most éli ki a tini korát, amikor már férfiként kellene viselkednie? Hogy anyukám szavaival éljek, szégyellhetné magát, hogy ezt teszi nem csak velem, de mindenkivel, akit elvileg szeret. És nem veszi észre magát, hogy mennyire megbántott engem, vagy a szüleit. Komolyan már sokszor megfordult a fejemben, hogy esetleg nem is a barátaival ment el valahová, hanem megcsal valakivel. És ezért jön haza hajnalok hajnalán, nem pedig azért mert addig buliztak. De nem akartam még jobban bonyolítani a bonyolultat, ezért már meg se kérdeztem. Tudom, hogy én is változtam. Legfőképpen a hírtelen haragom és a forrófejűségem tűnt el belőlem, és mostanra mindent szeretnék nyugodtan kezelni. Lehet ez a terhességem műve, és lehet, hogyha megszületik Annabell, én is visszakapom a régi énemet. Nem tudom. De ha így lesz, akkor Taylor addig használja ki ezt a nyugodtságomat, amíg lehet, mert tudom, hogy a régi forrófejű énemmel, már rég egy hatalmasat vitáztam volna vele a viselkedése miatt, és a szakítással fenyegetném, ami általában mindig észhez téríti. Lehet most is azzal kellene jönnöm, hogy elhagyom és el fog veszíteni, de mi van akkor, ha az új énjével, ezzel csak megkönnyebbül, és nem lesz apja a kislányomnak? Vagy ha tényleg elhagynám, és lenne egy új barátom, akivel mondjuk komoly is lenne a dolog, akkor Taylornak az, hogy esne, ha Annabell valaki mást hívna apának? Szerintem nagyon rosszul esne neki. Utolsó reménységem a felől, hogy észhez tér, Annabell születése. Abban reménykedek, hogy ha megérkezik a babánk, akkor újra feltör az igazi énje és visszakapom az én Tayloromat. De biztosíthatom, ha nem így lesz, akkor komolyan nagyon hamar el fog veszíteni nem csak engem, de a kislányát is. Szeretem, de nem fogom akkor már eltűrni ezt a viselkedését. Velem csinálhatja ezt, de Annabellel nem! Nem lehet ilyen apja a lányomnak, még ha fájni is fog, hogy ha elhagyom. Az én Annabellem sokkal jobbat érdemel ettől a Taylortól. A kislányom a régi Tayloromat érdemelné meg, aki tudom, hogy vigyázna rá és játszana vele. Szeretné és gondozná. Ráadásul nekem sincs szükségem olyan emberre, aki tiszteletlen velem és az sem érdekli, hogy élek-e vagy esetleg már meg is haltam. Szóval, míg meg nem születik a kislány, csak reménykedni tudok, hogy az elképzeléseim be fognak válni és újra visszakapom Taylor igazi énjét.

A mai nap szintén semlegesen kezdődött. Mire felkeltem, szokásosan Taylor már nem volt mellettem, és semmit sem hagyott maga után, amiből meg tudtam volna, hogy hová ment. Nagyon egyedül éreztem magam abban a nagy házban, de a tűrő képességem még nem érte el a felső szintet, így mielőtt kikeltem volna az ágyból, mély levegőt vettem. A kiírt időpontig már csak két nap van, és bevallom az, hogy bármelyik nap most már megérkezhet a rég várt kislányom, egy kis boldogsággal töltött el, de ugyanakkor a félelem is körbe kerítette az érzéseimet. Féltem attól, hogy Taylor nem akar majd ott lenni, és attól is, hogy nehogy valami rossz történjen a szülés alatt. Mert bár Taylor viselkedése nagyon lerombolta a kapcsolatunkat, de nekem attól még szükségem volt arra, hogy bent legyen velem. Ráadásul ma este el kell utaznia Franciaországba valamit intéznie a filmjével kapcsolatban, és ezért még jobban féltem, hogy nehogy ma induljon meg a szülés.
Mivel tudtam, hogy nem veszi fel már nekem a telefont se, így meg se próbáltam felhívni és rákérdezni, hogy merre ment. Lassan felöltöztem és felkészültem a napra, amit biztosra vettem, hogy megint Taylor nélkül fogok eltölteni, és majd csak este fog hazajönni. De mivel nem akartam egyedül lenni, és vágytam anyukám szeretetére, ezért a délelőtti nap folyamán úgy döntöttem, hogy átsétálok hozzá. Bár már tényleg alig bírtam mozogni a nagy hasamtól, de valahogy lassan sikerült átvánszorognom a rövid útszakaszon, majd ahogy bementem, kissé meglepetten, de elmosolyodva figyeltem, ahogy épp anyukám, Debi társagában beszélgetnek a nappaliban. Gyorsan köszöntem nekik és én is csatlakoztam a kis beszélgetéshez.
Leginkább Taylor volt a csevej fő témája. Elmeséltem nekik, hogy mostanában csak egyre rosszabbodott a viselkedése, és most már annyit sem beszélünk, mint amikor hazajött. Mindketten mérgesek voltak rá, és Debi próbált azzal nyugtatni, hogy majd beszél a fejével, de tudtam, hogy semmit nem hatna rá, ugyanis Taylor, úgy ahogy van kifordult saját önmagából és már csak az új barátai érdeklik. Majd valahogy mindketten megjegyezték, hogy mintha kicsit el lenne változva az arcom, ami szerintük azt mutatja, hogy a mai nap talán beindulhat a szülés. Na, innentől kezdve teljesen elkezdtem félni, hiszen ők már túl vannak legalább két szülésen, és tudják, hogy mik a szülés előtti jelek. Elborzadtam, amikor átfutott a fejemben, hogy Taylor nélkül kell végigcsinálnom, de ugyanakkor tudtam azt is, hogy anyukám és Debi biztosan ott lenne velem. De nekem még is Taylorra lenne szükségem, és senki nem tudja helyettesíteni, még akkor, sem ha így viselkedik.
Reménykedtem abban, hogy anyukámnak és Debinek nem lesz igaza, és nem ma fog megérkezni Annabell. Ezek után igazából másra se tudtam gondolni. Próbáltam kitalálni valamit, amivel otthon tarthatom Taylort, hogy ne utazzon el, de semmi ép ötletet nem találtam, így csak annál maradtam, hogy majd szépen megkérem rá. Bár bevallom, bennem van az, hogy nemet fog mondani rá egyből, de ugye a remény hal meg utoljára, és abban reménykedek, hogy talán még is igen-t mond és nem fog elutazni.
Néhány órán át beszélgettünk még, és mindketten próbáltak megnyugtatni, hogy az igazi Taylor vissza fog térni, illetve anyukám rám parancsolta, hogy ma aludjak itt, nehogy tényleg bejöjjön a jóslatuk és egyedül legyek otthon akkor. De megmondtam anyukámnak, hogy majd csak este jövök át, ha esetleg nem sikerül Taylort meggyőznöm, így elbúcsúztam tőlük, és mivel tudtam, hogy Taylor valamikor este fog haza vágódni, így mielőtt a hazafelé vettem volna az utam, Laurenhez becsöngettem.
Ott is szépen elbeszéltük az időt, és nagyjából ugyanaz volt a téma. Taylor, illetve Annabell. Lauren nagyon mérges Taylorra, amiért ilyeneket művel, és már néhányszor felajánlotta, hogy jól beolvas neki ezért, de nem akartam, így megkértem, hogy ne tegye meg, majd csak akkor, ha tényleg nagyon szükséges. Még nem említettem, de Jace is ki van akadva rá, és megpróbált már vele beszélni, de úgy, ahogy engem is, Jace-t is elküldte Taylor melegebb éghajlatra. Legszívesebben sokszor én is felpofoznám Taylort, amiért ilyen. Hiszen Jace a legjobb barátja, mindig kiállt mellette, erre most hátba szúrja nem csak őt, de tényleg mindenkit, akit szeret. Főleg engem. Lauren megígérte, hogy ha nem fog változtatni Taylor a viselkedésén, akkor nem fogja érdekelni, de akkor is meg fogja neki mondani a magáét, és észhez téríti valahogy, ha már se nekem se Jace-nek, sőt még Debinek sem sikerült. Erre már muszáj voltam igen-t mondani, hiszen teljesen egyet értettem vele. Valakinek észhez kell térítenie, de megígértettem Laurennel, hogy majd ha nem fog változni Annabell születése után, csak akkor váltsa be a tervét.
Már jócskán este volt, amikor elbúcsúztam Laurentől, és haza indultam. Bevallom, mióta itthon van Taylor, mindig úgy megyek haza, hogy van egy görcs a gyomromban, hiszen sosem tudom, hogy milyen kedvében van. Tudom, hogy ez beteges és nem normális, de valamiért úgy érzem, hogy nem tudok mit tenni. Ha tennék is valamit, akkor az lenne az első, hogy elhagyom. De így csak a tűrőképességemre és a kitartásomra számíthatok. Lassan mentem be az ajtón, majd ahogy bentebb léptem, megláttam, ahogy Taylor az ebédlő asztalnál épp falatozik. Rám nézett a szokásos rideg tekintetével, én pedig úgy döntöttem, hogy inkább nem is szólok semmit, majd csak később. A konyhába lépkedtem, és szótlanul öntöttem magamnak egy pohár vizet. Halkan belekortyoltam, közben folyamatosan azon gondolkodva, hogy hogyan kezdhetnék bele abba, hogy megkérjem, maradjon itthon.

- Hol voltál? – szólalt meg Taylor nagy meglepetésemre.
Lassan fordultam meg.
- Anyukámmal beszélgettem – mondtam rá se nézve – de ezt én is kérdezhetném tőled – néztem rá szomorú arckifejezéssel.
- Dolgom volt – vonta meg a vállát és folytatta az evést.
Ja, biztos egész nap! – tettem hozzá magamban. Nem éreztem szükségét, hogy továbbra is itt ácsorogjak szótlanul, ezért bementem a szobába, és óvatosan leülve az ágyon, bekapcsoltam a tévét, majd az egyik érdekes csatornánál akadtam meg. Nem sokra rá Taylor is bejött a szobába, és egyből a fürdőbe ment. Én persze ismét azon kezdtem el morfondírozni, hogy, hogy kezdjek el vele beszélgetni, a nélkül, hogy kiabálás lenne a vége. Csak remélni tudtam, hogy jó kedvében van. Esküszöm, már úgy viselkedek, mintha Taylor testi bántalmazó lenne, és nem merek még csak hozzá se szólni, mert attól félek, hogy megüt. Bár ilyen még sosem történt meg, de bevallom, néhányszor komolyan megijedek tőle. Például, amikor már szikrázó tekintettel ordibál velem, azért mert állítólag idegesítem, de azt sosem mondja meg, hogy mivel. Azt hiszem, ezért félek már beszélni is vele, mert nem akarom, hogy veszekedés és ordibálás legyen belőle. Elgondolkodásomból újra Taylor jelenléte szakított félbe, ahogy kijött a fürdőből és a szekrényben kezdett el valami után kutatni.
- Beszélhetek veled? – kérdeztem félénken.
Megálltak a mozdulatai, és egy sóhajjal kísérve, felém fordult csípőre vágott kézzel.
- Miről? – húzta fel a szemöldökét.
- Arról, hogy ne utazz el ma.
- Mi? – szökött még magasabbra, a szemöldökre – már miért ne utaznék? – ingatta a fejét újra a flegmás hanglejtését használva.
- Mert anyukám és a te anyukád szerint, lehetséges, hogy ma be fog indulni a szülés – magyaráztam nyugodtan, holott már éreztem, hogy a görcs ismét belerándul a gyomromba.
- És? Azért mert ők jósolgatnak ide-oda, még nem azt jelenti, hogy be is válnak! – mondta ingerültebben – ne fárassz már ezekkel – fordult vissza a szekrényhez.
Ezekre a szavaira, éreztem, hogy a torkomban egy gombóc keletkezik, mivel ismét ez nagyon rosszul esett tőle. De erőt vettem magamon, és lenyeltem a gombócot, a majdnem feltörő könnyeimmel együtt.
- És, ha tényleg így van? – szólaltam meg felsóhajtva – vagy talán már nem akarsz ott lenni?
- A munkám is fontos – motyogta az orra alatt.
- Tudom nagyon jól, hogy a munkád is fontos, de remélem, rosszul gondolom, hogy ezzel azt akartad mondani, hogy fontosabb a munkád, mint én vagy a lányod – mondtam feltételezve.
De Taylor, mint aki se lát, se hall, nem válaszolt erre semmit, amiből azt szűrtem le, hogy még is igazam van.
- Hallgatás, beleegyezés – makogtam halkan.
- Jól van akkor – mormolta.
Újra felgyülemlettek bennem az érzelmek, és úgy éreztem, hogy a percen kitörnek egyszerre, de vettem egy mély levegőt, és újra lenyeltem mindet.
- Ha nem lettél volna olyan befolyásolható, akkor most nem lenne ez – motyogtam neki kissé megrökönyödött hangnemben.
- Nem! – vágta rá és fordult felém – ha nem lennél terhes, akkor már nem lennénk együtt – nézett rám szúró tekintettel.
Mintha a szívemben egy óriás méretű késsel szúrtak volna bele ekkor. Annyira fájt mindenem, és legszívesebben sírva fakadtam volna, ahogy kimondta a szavait. Szóval szerinte, már nem lennénk együtt. Pedig reménykedtem, hogy még érdekli egy kicsit is a baba, de úgy tűnik, még sincs így.
- Tudod, nem muszáj ott lenned. Sőt, az apjának sem kell, hogy legyél. Fel tudom nevelni egyedül is. Nincs rád szükségem – mondtam összeszedve magam.
- Ja, persze – húzta fel a szemöldökét szemrehányóan.
- Majd lesz valaki más az apja, aki törődik is vele, és aki szeretni is fogja – motyogtam a szemébe nézve, bízva abban, hogy ezzel tudok hatni rá.
- Ne idegesíts már a hülyeségeiddel! – ráncolta a homlokát.
- Miért vagy ilyen velem? – emeltem fel kissé a hangom – nem csináltam semmi rosszat. Hová lett az, akit szerettem? Hová lett az igazi Taylor? Egyáltalán ki vagy te? – kérdeztem bekönnyesedett szemekkel és megremegett hanggal.
Ez volt az első alkalom, hogy nem tudtam előtte azt játszani, hogy erős vagyok. Mert úgy éreztem, hogy ebben a pillanatban én vagyok a legsebezhetőbb ember a világon. Akarattal sem tudtam vissza tartani a könnyeimet, és szinte patakokban kezdett el folyni a sós víz az arcomról. Mély levegőket vettem, hogy azzal próbáljam nyugtatni érzéseimet, de egyfolytában csak fájó szavai jártak az eszemben. Taylorra néztem szívfájdalomtól duzzadó arckifejezéssel, és ő is épp engem kissé meglágyult arckifejezéssel. Heteken át, most először láttam rajta, hogy e percekben elgondolkodott azon, hogy valójában miket művelt, és hogy viselkedett mindannyiunkkal. Láttam a tekintetéből, hogy talán egy percre visszakaptam a régi Tayloromat, és, hogy csak most jön rá, mennyire letért a helyes útjáról, és, hogy mennyire nem volt önmaga. Nem szólt semmit, csak folyamatosan arcom fürkészésével volt elfoglalva, én pedig könnyeimmel együtt, szipogva ültem ott. Tudtam, hogy büszkesége miatt, nem fog semmit sem tenni, ezért mivel nem szándékoztam a társaságába lenni, letöröltem a könnyeimet, és felkapva egy meleg kardigánt, anyukám szavaira emlékeztem, miszerint, ma aludjak ott, így eldöntöttem, hogy már is átsétálok hozzájuk. Úgy is szükségem volt most a friss levegőre. De valahogy még sem apadt el a könnycsatornám, és csak egyre szaporább könnyekben hullottak az arcomon. Nagyon fájt minden részem. A szavai a szívemig hatoltak, ami mostanra már csak darabokban hever. Egy percre megörültem annak, hogy talán most sikerült észhez térítenem, de már sok ilyen ábrándom volt, és mostanra már nem hittem el, hogy valaha is visszakapom, régi imádott Tayloromat.
Sietve kaptam fel magamra a kardigánt, és az ajtót kicsapva, közben a szememet dörzsölve indultam neki a rövid útra a szüleim háza felé. Ám, amikor leértem a járdára, hírtelen észrevettem, hogy Lauren közeleg felém mosolyogva, viszont, amikor meglátta kisírt arcomat, elkomorodott és sietősen lépkedett tovább felém.
- Mi történt? – jött oda aggodalmas arccal.
A könnyek csak úgy égették a torkomat, ezért képtelen voltam egy hangot is kipasszírozni a számon. Csak fájdalommal telin ránéztem, és újabb adag könny támadta meg a szememet, amiket egyből megéreztem, ahogy az arcomon, az államig végig száguldottak.
- Az az idióta barom, megint mit mondott neked? – kérdezte immár szikrázó és dühös tekintettel.
Mély levegőt vettem, hogy szóhoz jussak, majd összeszedve magam, megszólaltam.
- Azt mondta, hogy ha nem lennék terhes, már rég nem lennénk együtt, és, hogy fontosabb a munkája, mint én vagy Annabell, sőt még kiabált is velem – hadartam el szipogva és letörölve könnyeimet.
- Adok én neki, olyan kiabálást, hogy még a haja is kihullik! – emelte fel a hangját dühösen – várj meg itt! – adta ki parancsszerűen.
- Hová mész? – követtem a mozdulatait, ahogy sietően az ajtó felé lépkedett.
- Adok én neki, várjál! – mondta meg sem hallva kérdésemet.
Valahol éreztem, és láttam Laurenen, hogy nála most telt be a pohár és elege lett Taylorból, ezért megszegve ígéretét, azt hiszem, most készült egy szép fejmosást adni neki, amit bevallok most már igazán nem bántam. De nem akartam, hogy túlságosan elfajuljon közöttük a bekövetkező veszekedés, és kíváncsi is voltam, hogyan ossza ki Lauren Taylort, ezért utána mentem…

129:

Taylor szemszög

Még mindig ott álltam a szekrénynél földbe gyökerezett lábbal. Nem értettem, hogy miért mondta azokat nekem Szandra. Nem éreztem magamon a változást, bár valóban valamiért idegesített mindenki, kivéve a kollégáimat. Sosem értettem ezt, hiszen ezelőtt imádtam őket és bármit megtettem volna értük, de mostanában egyre azt érzem, hogy nem érdeklem őket és akármit csinálok az csak rossz. Szandrával a kapcsolatunk nagyon megromlott. Fogalmam sincs, hogy honnan kezdődött, de valamiért nem akartam már vele lenni. Olyan mintha folyton mérges lennék rá, pedig nem vagyok. Csak valahogy idegesít minden szava, még a jelenléte is. Feszült vagyok a társaságában, ezért kerülöm a közös perceket és ezért nem akarok sosem otthon lenni. Az új barátaim folyton ösztönöznek rá, hogy elmenjek velük, és bulizzam ki magam, ami meglepetésemre tényleg jól esik, és legalább kikapcsolódok. Bár sosem voltam az a fajta, de azt hiszem, most bepótolom az elmulasztott éveket. Mindenki azt hajtogatja nekem, hogy mennyire megváltoztam, de szerintem csak ők változtak meg. Meglepett, hogy Szandra megkért arra, hogy ne utazzak el. Miből gondolta, hogy megteszem, mikor tudja, hogy nem mondhatom le?! Komolyan kiborít ez a nőszemély.
Egészen addig így gondoltam, amíg elkezdte nekem szegezni a furcsa kérdéseket. Most először mondta ezeket nekem, és bevallom, hogyha már ő is ezt mondja, akkor talán lehet benne valami, hiszen tőle jobban senki nem ismer. Még is azt kérdezte tőlem, hogy ki vagyok én? Ahogy ránéztem fájdalommal teli arcára, rájöttem, hogy valóban nem ők, akik változtak, hanem én. Hírtelen visszagondoltam durva és modortalan cselekedeteimre, és elszörnyülködtem rajta, hogy miket műveltem. Értettem, miért sírt Szandra előttem annyira, és, hogy, miért nem mert hozzám szólni. Esküszöm olyan voltam, mint egy megközelíthetetlen bádog ember. Hogy történhetett ez? Nem értettem, mit miért csináltam, de egy biztos, hogy, ahogy láttam sírni, egyből belém vágott a bűntudat és tudom, hogy én bántottam a legtöbbet ebben a néhány hétben. Hogy szeretem-e még? Sokszor megkérdeztem magamtól, és mostanáig azt válaszoltam rá, hogy: nem tudom. Fogalmam sincs, hogy miért ez a válaszom rá, hiszen tudom, hogy szeretem és erre csak most jöttem rá. Annabell-t is ugyanúgy szeretem, és ezek az érzések eddig valahová mélyen elkeveredtek bennem és csak most törtek utat maguknak. A felismerés adott egy pofont, miszerint életem nagy hibáit követtem el ezekben a hetekben. Bántottam Szandrát, még hozzá nem is akárhogy. És nem csak Szandrát, de mindenkit, akit szeretek. Ráadásul most is csak úgy hagytam elmenni Szandrát, minthogy utána mentem volna és minimum bocsánatot kértem volna. De valóban hív a munka, ezért úgy döntöttem, hogy még is elutazok, viszont mivel egy nagyon rövid megbeszélés lesz, így már az éjféli járattal indulok is vissza, hogy minél hamarabb Szandra bocsánatáért esedezzek, és ha kell akár ezerszer is megtenném, hiszen csak akkor láttam rajta, hogy mennyire összetört, és mindezt csak nekem köszönheti. Főleg, ha valóban beválik a szava, miszerint ma jön el az idő Annabell érkezéséhez, és ha nem lehetek ott, sosem bocsátanám meg magamnak. Tudom, hogy azt mutattam neki, hogy nem akarok ott lenni, de természetesen nem így gondoltam, hiszen nagyon is ott akarok lenni, csak a makacsságom és a büszkeségem megakadályozta, hogy ezt nyíltan ki is mondjam. Reménykedek abban, hogy nem lesz túl késő bocsánatot kérni miután hazajöttem, de addig fogok utána menni, amíg be nem adja a derekát. Rettenetes bűntudatom volt még mindig, de annak az átkozott megbeszélésnek is most kell lenni, ráadásul Franciaországban. És most már nem mondhatom le.
Próbáltam eloszlatni bűnös érzéseimet, de nem ment, ezért úgy döntöttem, hogy Szandra után megyek, még ha lekésem a gépemet is. Épp leléptem az utolsó lépcsőfokról, amikor hírtelen Lauren dühös és szikrázó tekintetével találtam szembe magam.
- Na, ide figyelj! – kezdett bele idegesen – hogy jössz te ahhoz, hogy Szandrával így viselkedj, huh? Pont vele nem kellene így beszélned te barom! Normális vagy? Vagy mi van veled? Mióta lettél te ilyen idióta állat? – ordította rám, de tudtam, hogy miért ideges, így nem szándékoztam bele szólni – tudod te mennyit sírt miattad? Nem? Hát képzeld, hogy minden este úgy hívott fel, hogy megint ezt meg ezt mondtad neki, és, hogy tiszteletlenül viselkedsz vele, amiért úgy kiborult, hogy még mindig csodálkozok azon, hogy nem indult be a szülés. Mit képzelsz te magadról, huh? Hogy te vagy Lord nagyképű paraszt? Hát felvilágosítalak, hogy senki nem bánthatja az én legjobb barátnőmet. Nagy szerencséd van, hogy az egyik barátom vagy, különben most egy akkora pofont kapnál, hogy a fejed kivinné még a szélvédőt is. Hová lett Taylor Daniel Lautner? Mert fogalmam sincs, hogy most ki vagy te! Elvileg szereted, akkor miért viselkedsz vele így, huh? Régen seggbe kellett volna rúgni, és észhez téríteni, de ááh, én hagytam, hogy csináld, de szivi, most nálam is betelt a pohár. Nem fogom elviselni, hogy így viselkedj velünk. Úgy, hogy kapd össze magad, de nagyon gyorsan és légy végre férfi! Különben istenemre mondom, hogy én fogok gondoskodni arról, hogy többet se Szandrát, de még Annabell-t se fogod látni! – fenyegetőzött szikrázó tekintettel Lauren.
Meglepődtem, hogy Lauren ennyire kikelt magából, de nem szóltam semmit, mivel nagyon jól tudtam, hogy minden szava igaz. Bár a fenyegetőzésére bevallom egy kis méreg elöntött, de tudtam, hogy nem gondolja komolyan, és amúgy se tudná tőlem egyikkőjüket se eltiltani, mivel ahhoz semmiféle joga nincs.
Hírtelen, ahogy Lauren abbahagyta az ordibálást, megláttam, ahogy Szandra gyötrődő arccal az ajtóban áll, és egyből oda akartam menni hozzá, de Lauren megelőzött. Kézen ragadta, majd dühösen kimentek a házból, maguk után becsapva az ajtót. Tudtam, hogy most semmi értelme nem lenne utánuk menni, mert Lauren tényleg nagyon dühös volt és nem akartam, hogy még egy gyors megaláztatást kenjen a fejemre. Szandrában pedig reménykedtem, hogy meg fog bocsátani és esküszöm, mindent meg fogok tenni, hogy teljesen kibékítsem.

Szandra szemszög

Végig néztem a jelenetet, ahogy Lauren ordibált vele és bevallom őszintén, hogy egyáltalán nem éreztem kellemetlennek, vagy rossznak, hogy így kiosztotta Taylort, hiszen teljes mértékben megérdemelte. Reméltem, hogy ez észhez térítette. A könnycsatornám végre elapadt a veszekedés végén, és amikor észrevette Taylor, hogy az ajtóban állok, szomorúan nézett rám, s ebből kiszúrtam, hogy talán még is sikerült észhez téríteni. Elindult felém, de Lauren hamar megelőzte, majd kézen ragadva, magunk mögött becsaptuk az ajtót, és elindultunk a szüleim háza felé. Ekkor rám tört egy kisebb lelkiismeret-furdalás, hogy csak úgy rácsaptuk az ajtót és eljöttünk, de hamar eloszlattam a viselkedésére gondolva. A néhány perces úton nem sokat beszéltem, mert Lauren mindent összehadart mérgében, amiben bevallom jókat mosolyogtam, és belül még talán el is kuncogtam magam. Persze közben próbáltam nyugtatgatni, mert a végén még kórházba kerül idegösszeomlással.
Elkísért a szüleim házáig, ahol megígértettem vele, hogy vigyáz magára és megpróbál lenyugodni, majd egy gyors búcsút követve, bementem a házba, onnan pedig egyből fel a szüleim szobájába. De mielőtt beléptem volna, összeszedtem magam, hogy a veszekedésnek egy nyoma se látszódjon, mivel semmi energiám nem volt még anyukámnak elmesélni, majd néhány kopogás után, benyitottam.
- Szia – mosolyodtam el anyukám mosolyára.
- Szia – mosolygott ő is és szállt le az ágyról megölelni – már épp hívni akartalak, hogy mikor jössz – motyogta kibújva ölelésünkből.
- Hát, most már itt vagyok.
- Oké – mosolygott.
- És apu? – néztem körbe a szobán.
- Nem mondtam még? – húzta fel a szemöldökét.
- Mit? – néztem rá kérdőn.
- Ja, igen – eszmélt fel – ma délután elutazott, hogy valami híres cég igazgatójával találkozzon Londonba. De már holnap este itthon lesz.
- Ja – bólintottam – akkor én megyek, és lassan lefekszek – indultam el a régi szobám felé.
- Figyelj… - állított meg hírtelen anyukám.
- Tessék? – mosolyogtam rá.
- Örülnék, ha a mellettem lévő üres szobában aludnál ma, mert így közelebb vagyok, ha történne valami – nézett rám aggódóan.
- Rendben – bólintottam rá ismét mosolyogva.
Megöleltük egymást még egyszer, majd jó éjt kívánva, elvonultam az előbb említett üres szobába. Elrendeztem az ágyat, hogy jó puha legyen, majd a fürdőben egy gyors zuhany után, felvettem a magammal hozott pizsamám, és az ágyba bújva a tévét kezdtem kapcsolgatni. De persze semmi nem terelte el a figyelmemet Taylorról. Kíváncsi lettem volna, hogy vajon most mit gondol, vagy, hogy ezek ellenére is elutazott? Bár ebben biztos vagyok, hogy elutazott, hiszen nem mondta le. Várom már, hogy milyen lesz a viselkedése a legközelebbi találkozásunkkor. Nagyon bízom abban, hogy visszakapom a régi Tayloromat.
Ezeken gondolkodtam egy jó ideig, majd érezve, hogy a szememre kiül a fáradtság, kikapcsoltam a tévét, és magamra húzva a takarót, egy kis forgolódás után, végül sikeresen álomra hunytam a szemem.

Nem tudom hány óra volt, de arra keltem fel, hogy valami vizeset éreztem magam körül. Azt hittem, hogy csak képzelődök, vagy álmodok, de amikor felnyitottam a szemem, rájöttem, hogy nem álmodok, és tényleg van valami víz alattam. Egyből arra gondoltam, hogy, lehet ez most nevetségesen fog hangzani, de komolyan először az ugrott be, hogy bepisiltem, ugyanis ebben az időszakban a terhes nőknél ez sajnos előfordul. De, ahogy jobban elkezdtem szaglászni, valami furcsa szagot észleltem és ennek egyáltalán nem olyan szaga volt.
Aztán hírtelen belém ütött a felismerés. Ledermedve feküdtem ott, közben a szívem egyszerre úgy elkezdett verni, hogy majd kiesett a mellkasomból. Levegőt is elfelejtettem venni. Megpróbáltam magamat észhez kapni majd vettem egy mély levegőt, és óvatosan felültem az ágyon, hogy szemügyre vehessem a dolgot. Ekkor már biztos voltam benne, végül észbe kapva szóra nyitottam a szám.
- Elfojt a magzatvizem! – suttogtam magamnak…

4 megjegyzés:

B írta...

woow *.* ez nagyon jó!! alig várom a következőt (L)

Naomi Stanley írta...

basszus! bocs hogy eddig nem írtam kommentárt, meg az előző is kimaradt, de vendégek voltak, és most értem a végére. úristen...
te, én ennek a gyereknek már olyan pofont adtam volna... tuti, hogy észhez tért volna...
na mindegy. remélem jól alakulnak a dolgok... mert már tényleg a végén vagy. na szóval... IMÁDTAM, de taylor fejét beleverem a falba. esküszöm. siess!
puszi:D
Fruzsi:D

Névtelen írta...

Szia!Huh nagyon jó lett,Tay egy barom,várom a kövit puszi niki

Névtelen írta...

huhh...hát ez sokkos volt de már az elején várható volt h ,,beindul a szülés" tayloron meg nagyon meglepődtem és legszívesebben én is felképeltem volna és ezzel a számmal nagyon hatásosvolt az egész :O már non várom a kövit puszi: ptptia :)

Megjegyzés küldése

You can replace this text by going to "Layout" and then "Page Elements" section. Edit " About "

Powered By Blogger
Üzemeltető: Blogger.