Jó olvasást!
Puszi
"Nem akarok veszekedni veled, életem, csak eltérő a nyelvszemléletem. De mire ezt kimondom, a vita kulturált hangneme addigra persze megszűnt, - és már rég veszekszünk, - mert te úgy érzed, hogy neked esek, - pedig csak a vitastílusom az, ami az átlagosnál kicsit hevesebb, - én meg azt veszem zokon, - hogy mért azon lovagolsz, hogy hogy mondom, és nem amiket mondok, azokon, - szóval a ló velünk eléggé elszaladt, - a cérna elszakadt, - és áll a bál, - és már egyikünk sem érvel, csak sértetten hallgat, vagy ordibál, - míg végül elvágjuk a csomót, ezt a gordiuszit, - és adunk egymásnak egy puszit"Reggel a szemembe sütő nap fényére ébredtem, és, hogy forrón süti a bőrömet. Eltakartam a szememet, hogy nagyjából lássak is valamit, majd kómásan kimásztam az ágyból és az órára pillantva, meglepődve figyeltem, hogy már tíz óra is elmúlt. Így a fürdőbe mentem, ahol elvégeztem a szokásos teendőimet, majd a szobába visszalépve, a bőröndben kezdtem nézelődni. 
Kis keresgélés után, egy farmernál, egy piros felsőnél és rá egy szürke pulcsinál maradtam, majd hamar felöltöztem. A fürdőbe visszalépve, megigazítottam a hajam, felhúztam egy papucsot és a táskáimmal a kezemben indultam le a földszintre.
- Jó reggelt nagyi – köszöntem elmosolyodva, ahogy leértem a lépcsőn.
- Jó reggelt – mosolyodott el ő is – jaj, te. Megint magamra hagytok! – sóhajtott fel.
- Mondtam, hogy költözz hozzánk.
- Igen, igen. De nekem ez mégis nehéz döntés, hiszen tudod. Itt éltem nagyapáddal már… nem is tudom hány éve. Nagyon sok. 30 biztos van.
- De az sem jó neked, ha itt vagy egyedül.
- Tudom, kincsem – húzta el a száját – oh, segítsek cipekedni? – terelődött a figyelme a kisebb utazómra.
- Nem, köszi. Nem nehéz – mosolyogtam – mindjárt jövök.
Kivittem az autóhoz a dolgaimat, és miután a csomagtartóba bepakoltam, visszamentem a nagyimhoz.
- Csináljak neked valami reggelit? – kérdezte immár a konyhában álldogálva.
- Hát… ha van kedved – vontam meg a vállam – de tudok magamnak csinálni – mosolyogtam.
- Oh, csinálok én. Úgyis én is éhes vagyok már – kezdett bele a rántottába – és mi lesz a lovakkal, ha elmegyek? – tért ki ismét a költözős témára.
- Nekem is nehezemre esik kimondani de… van tőlünk kb. félórányira egy nagy lovas tanya. Biztos megvennék a lovakat. A szívemhez nőttek mind egytől egyig, főleg az én lovam, de ott legalább lovagolni fognak rajta és szépen fogják gondozni őket. És ha esetleg meg akarod nézni őket, akkor nyugodtan elmehetsz. De egyébként igazad van abban, hogy nem szívesen hagyod itt ezt a telket. Mondjuk, ha beszélünk apuval, akkor nem hiszem, hogy eladná és így megmaradna. Aztán akkor jössz vissza, amikor csak akarsz. Így megmarad ennek a helynek a békéje és a nyugalma. Ki lehetne, mondjuk alakítani egy saját kis nyaraló féleségnek.
- Vagy neked adhatnám – nézett rám csillogó szemekkel, de nem értettem miért adná pont nekem.
- Már miért adnád nekem? – húztam fel a szemöldököm.
- Hát, hogy Taylorral ide költözhessetek.
- Ez… nem is rossz ötlet – gondolkodtam el rajta – itt azonnal otthon érezném magam és a kisbabának is meglenne a nyugalma.
- Ugye?
- De… még sem olyan jó – ingattam a fejem elszontyolodva.
- Miért?
- Hát… mert ott a közelbe szeretnék lakni, hogy ha kell valami, akkor ne egy órát kelljen utazgatni. Amúgy is el kellesz minden segítség. És gondolom, anyukám sem akarja, hogy egy órányira lakjak tőle – húztam el a szám.
- Igaz – bólogatott.
- De tényleg, ahogy mondtam, ezt a házat ki lehetne alakítani egy családi nyaralóvá. Hogyha pihenésre vágyunk, akkor csak lejövünk ide egy-egy hétvégére.
- Igen, ez is jó megoldás. De majd meglátjuk – mosolyodott el.
- Én nagyon örülnék, ha hozzánk költöznél. Akkor sosem lennél egyedül, mert mindig van otthon valaki. És minden nap látnál minket. Tényleg örülnék neki – mosolyogtam rá – és még lehet a szomszéd bácsival össze is haverkodnál – húzogattam neki a szemöldököm.
- Oh kincsem, én már ahhoz öreg vagyok – nevette el magát.
- A pasizáshoz senki sem elég öreg – vágtam rá – vagy elvinnélek egy csajos napra. Manikűr-pedikűr, fodrász, masszás. Csupa luxus. Úgyis megérdemled.
- Nem akarom, hogy rám pazaroljátok a pénzeteket – ingatta a fejét mosolyogva.
- Oh, ne már nagyi. Pazarolni? Kijár neked ez a pihenés. Amúgy is hál’ istennek van hová tenni a pénzt, szóval e-miatt sose fájjon a fejed. Úgy, hogy még egyszer megkérlek, hogy gyere és költözz hozzánk – néztem rá boci szemekkel.
- Meglátom – kuncogta el magát.
- Ráadásul, ha megszületik a kis babám, akkor láthatod felnőni, meg vigyázhatsz rá, meg minden – csalogattam folyamatosan hozzánk – naaa, légyszi.
Rám nézett gondolkodóan, és láttam rajta, hogy még mindig hezitál, de inkább mintha a költözés fele hajlana. Ezért még jobban kinyitottam a szemem, és kiskutya tekintettel néztem rá.
- Jó, de anyáddal meg kell beszélni – mondta pár perc múlva.
- Tényleg? – vigyorodtam el boldogan.
- Úgy, hogy most veled megyek, míg meg nem gondolom magam – tette fel a mutató ujját.
- Úristen, komolyan? – álltam el fülig érő mosollyal.
- Igen – bólogatott.
- Jajj, de jóó!! – mentem oda megölelgetni.
- Jól van, jól van – kuncogott – még összetörsz mindjárt.
- Jaj, bocsi – kuncogtam én is – csak úgy örülök.
Vigyorogtam folyamatosan. Végre valami jó is történik az életemben, és rávettem a nagyit, hogy hozzánk költözzön. Most ez tényleg nagy boldogsággal töltött el. Visszaültem az asztalhoz, majd pár perc múlva a nagyim mosolyogva ült le mellém, és belekezdtünk a reggelibe. Közbe folyton motyogtam neki valamit, hogy majd eljöhet a búcsú koncertemre és majd utazgatni is fog velem, meg beavatom a sztár életembe is. Meg, hogy jön majd velem vásárolni, meg minden. És ezeket csak kuncogva hallgatta végig, illetve bólogatott jó kedvűen. Nagyon beleéltem magam, hogy végre minden nap ott lehet köztünk a drága nagymamám, hiszen imádom. Tényleg nagyon szeretem, csakúgy, mint a nagypapámat. Aki tudom, hogy fentről segíti a családot, és legfőképpen engem. Segít átvészelni a bonyodalmakat az életemben, és, hogy erős tudjak maradni. Illetve biztos vagyok abban, hogy ha most még köztünk élne, ő is örülne a kis dédunokájának. Biztosan őt is tanítgatná, és játszana velem, ahogy velünk tette kis korunkban. Ezekre gondolva egy őszinte mosoly terült el az arcomon, és végre örültem, hogy most, már ha az egyetlen és drága nagypapámra gondolok, akkor nem a szomorúság kerít maga köré, hanem a boldogság. Bár sokszor még elszomorít, hogy már nincs köztünk, de tudom, hogy jó helyen van odafent és, hogy figyel minket. Csakis szép emlékeim vannak vele és ez késztet arra, hogy ne legyek szomorú. Hiszen amik történtek velem az elmúlt időszakban, megerősített és most már a szép emlékeknek is tudok örülni. Megtanultam, hogy ki kell használni minden percet arra, hogy a szeretteinkkel legyünk és, hogy nem szabad bántani őket. Persze Taylor az más tészta, de vele is ugyanez a helyzet. Nem szeretem bántani, és nem is tenném meg tudatosan, de a veszekedések mindig vagy a feszültségből vagy valaki más konfliktusából jönnek. De általában mindig megoldjuk ezeket a helyzeteket és nagyon remélem, hogy most is sikerülni fog.
A reggeli után izgatottan sürgettem a nagyimat, hogy készülődjön, hiszen alig vártam már, hogy bejelentsem sikeres tervemet anyukámnak. Persze nem fog most még költözni a nagymamám, csak gondolom, eljön és megbeszéli a dolgokat a szüleimmel, és ha belemennek a közösen megbeszélt tervbe, akkor szerintem hamar költözni is fog. Így miután elkészült a nagymamám, beültünk az autóba és a gázra lépve, hazaindultunk. Bekapcsoltam a rádiót, és míg beszélgettünk még néhány dologról, az csak halkan szólt.
Egy óra utazás után, mosolyogva parkoltam be a végre újra látott otthonom garázsába, majd kiszálltam és a csomagtartóból a kezembe vettem a csomagjaimat. Nagyi felajánlotta a segítségét, de tényleg nem voltak nehezek, így finoman visszautasítottam. Bentebb mentünk a házba, ahol épp anyukám és Nick a nappaliban tévéztek, és mikor megláttak a nagyival az oldalamon elkerekedett szemekkel néztek ránk.
- Szia…sztok – állt fel anyu elmosolyodva.
- Sziasztok – köszöntünk szinte egyszerre a nagyival.
- Hát te? – ölelte meg anyukám a nagyit meglepődve.
- Rávettem, hogy ide költözzön – mondtam felemelve büszkén a fejemet.
- Oh, na, végre! – ugrott fel Nick boldogan – szia, nagyi – ölelte meg mosolyogva – végre rávettek, hogy ide gyere. Nagyon helyes!
- Így van – vágta rá anyukám is.
- Látod? Mondtam, hogy mindenki azt akarja – néztem a nagyira elvigyorodva.
- Jól van, jól van – mosolygott – de először meg kell beszélni ezt – nézett anyukámra.
- Persze, de gyertek, üljetek le – invitált anyukám minket a nappaliba.
- Én felviszem a cuccaimat – mutattam fel a táskámat.
- Oké, menj csak – mosolygott.
Felmentem a szobámba és hamar elpakoltam a dolgaimat, majd visszamentem a nappaliba, hogy hallgassam, miben marad anyukám és a nagyi. Így leültem Nick mellé mosolyogva, aki szintén csak némán hallgatta anyuék beszélgetését.
Nem igazán szóltunk bele egyikőnk sem. A nagyi elmondta anyukámnak, az általam tervezett dolgokat, hogy mik legyenek a lovakkal, és, hogy mivé lehet alakítani azt a telket, és hál’ anyukám csak egyetértően bólogatott ezekre. Örömünkre még mindig benne volt a nagyi a költözésbe, így azt is megbeszélték, hogy mihelyst megveszi a lovas tanya igazgatója a lovakat, akkor már jöhet is a nagyi. Így megígérte neki az anyukám, hogy hamar elkezd intézkedni. A délután igazából ezzel ment el. A kanapén ültünk és beszélgettünk. Nick is mesélt a nagyinak, majd ahogy megérkezett Stella, ő is bőven darálta a mondanivalóját. Én pedig mivel már tényleg mindent elmondtam a nagyinak ebben a jó néhány napban, csak hallgattam mosolyogva, ahogy izgatottan mesélnek a többiek. Már késő délután volt, amikor elkezdtünk búcsúzkodni tőle, azzal, hogy hamarosan megint látjuk egymást. És mivel nekem találkozóm van, így anyu elvállalta, hogy hazaviszi a nagyit. Mindhárman integettünk neki, ahogy elment, majd én gyorsan felslisszoltam a szobámba, elkezdeni készülődni. Észre se vettem, hogy olyan hamar elment az idő, és ahogy a találkozóra gondoltam, ismét elkezdtem izgulni. A gyomromba egy görcs költözött, de próbáltam nyugtatgatni magam azzal, hogy minden rendben lesz. Ahogy felértem, egyből a fürdőbe eredtem, ahol egy gyors zuhany után, egy törölközőt magam köré csavarva kezdtem a hajamat megszárítani. Közben folyamatosan Taylorra gondoltam. Kíváncsi lettem volna, hogy ő is ennyire izgul, vagy fél. Miután kész lettem a hajammal, a gardróbba mentem és a fejemet vakarva próbáltam kifürkészni, hogy most mit vegyek fel. Nem akartam túl elegáns lenni, vagy túl kihívó, vagy alul öltözött. Csak valami elegánsan csinosra gondoltam.
És mivel általában a sötét színek dukálnak egy vacsorához, ezért jó néhány percnyi nézelődés után, egy fekete elegáns felsőnél és egy sötétebb farmernál maradtam. Felöltöztem majd újra a fürdőbe mentem. Nézegettem a hajamat a tükörbe, azon gondolkodva, hogy fogjam fel, vasaljam ki, vagy csak igazítsak rajta egy kicsit. Jaj, komolyan ezek a haj problémák – forgattam a szemem magamon, hogy miken akadok fent. De szép akartam lenni neki, ezért nehéz volt eldöntenem. Végül úgy döntöttem, hogy nem vasalom ki, hanem így, ahogy van, összefogom szépen, hogy ne menjen bele a hajam se a szemembe se az ételekbe. Miután kész lettem vele, felkentem magamra a szerelésemhez illő sminket, és még egy utolsó pillantást vetve arcomra, elhúzott szájjal kémleltem azon gondolkodva, hogy talán ez nem is lesz jó így. Vettem egy mély levegőt, és az órára nézve – ami már fél nyolcat mutatott – úgy döntöttem, hogy még is jó lesz ez, hiszen már nem lenne idő újra megcsinálni. A szobámba mentem, ahol felhúztam egy elegáns fekete magas sarkút, majd az egész tükörben végül elégedetten néztem magamon végig. A vállamra kaptam a táskámat, és remegő gyomorral indultam le a földszintre.
- Csini – hallottam meg Nick hangját, ahogy leértem. Épp a nappaliban tévézett még mindig – hová mész?
- Taylorral találkozok, és köszi – mosolyodtam el halványan – de nagyon izgulok – fújtam ki a levegőt.
- Miért izgulsz?
- Nem tudom – ingattam a fejem – félek meg minden.
- Biztos jó lesz. Taylor jó gyerek, nem kell izgulnod.
- Tudom, hogy jó, de… mindegy – legyintettem – majd jövök- intettem neki.
Beszálltam az autóba és miután kigurultam már indultam is. A szívem a torkomban dobogott, és remegett kezem-lábam. Nem tudom miért izgultam ennyire, de már túl akartam esni rajta. Muszáj voltam mélyeket lélegezni, hogy próbáljam lecsillapítani magam és, hogy még hatásosabb legyen, bekapcsoltam a rádiót, bízva, abban, hogy hátha le tud nyugtatni egy kicsit a zene. Inkább lassan hajtottam, mert idegességem miatt elképzelhető volt, hogy nem az útra figyelek, és még véletlenül belemegyek egy autóba, ami most éppen nem hiányzik. De így is pár perc híján pontosan odaértem és miután leparkoltam a közeli parkolóba, meglepetten figyeltem, hogy Taylor is ugyanoda parkolt, és akkor kaptam észbe, hogy ő már itt van és engem vár. Ezért mintha nem is hatott volna se a zene se a mély levegővételek, még jobban ideges lettem és a szívem immár annyira lüktetett, hogy azt hittem a végén szív infarktust kapok. Vettem még egyszer egy mély levegőt, és gyorsan összeszedve magam, kiszálltam az autóból, és az étterem felé indultam. Nem tudom elmondani, pontosan miket éreztem ekkor, de rettenetesen ideges voltam.
Az étteremhez közeledve néha-néha még a lábam is megremegett, így elég ferdén nézhettek rám az emberek, mivel volt olyan, hogy majdnem kitörtem a bokám, annyira beleremegtem. Aztán az étterem ajtajánál megálltam, megpróbáltam teljesen, úgy ahogy tudtam összeszedni magam még egyszer, majd egy mély lélegzetvételt követve, beléptem.
Ahogy bementem, nem láttam sehol az ismerős alakot. Majd fordulva kilencven fokot, megláttam, hogy épp valamit piszkál az asztalon lehajtott fejjel. A már amúgy is hevesen dobogó szívem, immár ötszáz fokon égve dübörgött, majd kifújva a levegőt, lassan elindultam felé. Valahogy megérezhette, hogy közeledek, mert alig pár méterre egymástól felemelte a fejét, és rám emelve tekintetét, láttam rajta, hogy megkönnyebbült a felől, hogy eljöttem, majd egy kósza halvány mosoly is elhúzódott arcán. Én is elmosolyodtam halványan, és egyre közelebb lépkedve hozzá, felállt.
- Szia – puszilta bele lágyan az arcomba.
- Szia – köszöntem én is.
- Nem is tudod, mennyire örülök, hogy eljöttél – ültünk le közben mindketten egymással szembe.
- Azt hitted, nem jövök el? – néztem rá.
- Megfordult a fejembe – húzta el a száját.
- Hozhatok önöknek valamit? – tűnt fel hirtelen a pincér.
- Rendelsz? – nézett rám Taylor.
- Nem – ingattam a fejem – most egy falat se menne le a torkomon.
- Én se kérek – ingatta a fejét Tay végig engem nézve.
- Esetleg üdítőt hozhatok?
- Azt igen – vágtam rá – baracklevet.
- Én kólát kérek – motyogta.
- Rendben, már is hozom – tűnt el a pincér.
Éreztem, hogy végig engem néz Taylor, de bevallom egyre jobban kezdtem zavarba jönni. Nem szeretem, ha ilyen feltűnően néz, még hozzá folyamatosan.
- Ne nézz már! – motyogtam elmosolyodva.
- Oké – mondta ő is elmosolyodva – elárulod, hogy merre voltál?
- Ennyire érdekel?
- Ühüm – vágta rá.
- A nagymamámnál – vallottam be.
- Oh, akkor nem is voltál olyan távol.
- A-a – ingattam a fejem – de ez nagyon kellett nekem.
- Értem – motyogta – szóval?
- Szóval? – ismételtem meg.
- Szóval… nagyon sajnálom, amiért úgy viselkedtem veled – komolyodott el – nem tudom mi ütött belém. Pedig hidd, el sosem tudnálak bántani.
- Nem csak te vagy ebben a hibás. Valamilyen szinten én is benne vagyok – néztem rá végre.
- Nem tudom… csak olyan feszült voltam, meg minden – vonta meg a vállát – nem tudtam normálisan gondolkodni, csak akkor, amikor elméletben pofon vágtál azzal, hogy eleged van belőlem.
- Azért nem pont ezt mondtam.
- Hát… akkor, hogy idegesítelek. Ugyanaz – motyogta.
- Igen – bólogattam – de én se voltam a toppon. Ideges voltam, meg túl sok minden felgyülemlett bennem.
- Akkor sem kellett volna veled úgy viselkednem – ingatta a fejét – és tudnod kell, hogy nem gondoltam komolyan azokat, amiket mondtam.
- Rendben.– mosolyodtam el halványan.
- Fontos vagy nekem, és nem akarlak egy ilyen… butaság miatt elveszíteni. Túl sok mindenen mentünk már keresztül, ahhoz, hogy egy kis veszekedés miatt szétmenjünk.
- Szerintem is – értettem egyet.
- De azért nagyon kellett már nekünk ez a szünet.
- Hát igen – bólogattam – kellett már.
- Akkor…? – nézett rám halványan elmosolyodva.
- Akkor? – mosolyodtam el én is halványan.
- Rendben vagyunk?
- Ühüm – bólogattam.
- Ez nem volt valami határozott – mosolygott.
- Igen, rendben vagyunk – mosolyogtam én is.
- Ígérem, hogy nem lesz több ilyen.
- A-a – ingattam a fejem – ne ígérgess. Csak tetteket akarok – szögeztem le komolyan gondolva. Hiszen már tett nekem jó néhány ígéretet, de ezeket előbb-utóbb mindig megszegte.
- Rendben – bólogatott – és, hogy van a nagymamád?
- Jól – mosolyodtam el jobban – hozzánk fog költözni!
- Tényleg? – mosolyodott el.
- Ühüm – bólogattam.
- Az jó.
- Rávettem végre.
- És mikor költözik?
- Azt nem tudom, de nem sokára – vontam meg a vállam – még csak ma beszélték le anyukámmal.
- Kérdezhetek valamit? – néztem fel rá meglepődve, erre a kérdésére.
- Ühüm – bólogattam.
- Lehet korai kérdés, mert még csak most békültünk ki, de… még mindig áll az, hogy összeköltözöl velem?
- Erről még nem is beszéltünk – néztem rá lepődötten.
- Tudom, de mondjuk, ha már vettem volna egy házat, akkor oda költöznél?
- Azt ne mondd, hogy vettél egy házat! – ijedtem meg.
- Nem vettem – kuncogta el magát – de ha vennék.
- Talán oda költöznék, nem tudom. De majd megbeszéljük. Van még rá idő.
- Tudom – motyogta.
Beszélgettünk még néhány általános dologról, és immár végre felhőtlenül tudtunk beszélni. Majd gyorsan megittuk a rendelt üdítőket.
- Mehetünk? – szólalt meg Tay.
- Ühüm – bólogattam.
Gyorsan még fizetett majd látva, hogy tiszta a terep, kimentünk az étteremből. Nem igazán érintettük meg egymást, és ezért még mindig úgy éreztem, hogy mintha lenne közöttünk… nem is tudom, ez nem feszültség, hanem valami érzés, hogy még mindig nem teljes a béke. És azt hiszem ő is ezt érezhette, mert nem igazán mertünk még egymásra nézni sem. Nem tudom mit tehettem volna ez ellen, hiszen bár túl vagyunk azon, hogy 1-1 kép megjelenik rólunk az utcán, de azért nem akartam letámadni. Vagy azt mondani neki, hogy „gyere, már ölelj meg, vagy csinálj valamit ez ellen a fura érzés ellen”.
- Te is itt parkolsz? – kérdezte hirtelen miután befordultunk oda és az autóm felé igyekeztem.
- Ühüm – bólogattam.
Egyébként az autónk épp egymással szembe állt. Az autómhoz mentem, és mielőtt kinyitottam volna az ajtót, Taylor felé pillantottam, aki szintén épp rám nézett. Azt hiszem kivehető volt a tekintetében, hogy ő is érzi ezt a furcsaságot, hogy kibékültünk, de valahogy még sem békültünk ki. Hát igen. Ezt elég érthetetlenül mondtam el… na, mindegy. Néhány másodpercig csak néztünk egymásra, majd elkaptam a tekintetem és kinyitottam az ajtót. Nem tudom miért, de valahogy nem ment ez a beszállás. Nem néztem Taylorra, de azon gondolkodtam, hogy menjek-e oda hozzá és öleljem meg vagy csókoljam-e meg, vagy esetleg ne menjek oda. De mielőtt döntöttem volna, Taylor meg tette helyettem azzal, hogy hirtelen azt vettem észre, hogy felém sétál, így megfordultam, hogy szembe lehessek vele. Szótlanul állt meg velem szembe, és csak lesütötte a szemét, mintha szeretne valamit mondani, de nem meri. Végül végre rám nézett ajkaiba harapva és szóra nyitotta a száját.
- Elvileg együtt vagyunk ugye? – ráncolta a homlokát.
- Ühüm – bólogattam értetlenül.
- Akkor… - hezitált és vett mély levegőt – egy ölelés… vagy valami? – kérdezte kissé félénken, amin el kellett mosolyodnom, hiszen annyira aranyos volt, ahogy fülét-farkát behúzva motyogta az orra alatt. És megint csak azt kell mondanom, hogy hihetetlen mennyire egy rugóra jár az agyunk, de ismét Taylor lépett először.
- Ajj, te! – ingattam a fejem mosolyogva – hát tudok én rád haragudni? Nem! – kuncogtam el magam és öleltem meg.
Na, és itt volt az a pont, amikor teljesnek éreztem a békülést. Olyan jó volt végre megölelni. Nagyon hiányzott már ez. És szoros öleléséből ítélve, neki is hiányzott. Egymás nyakába bújtunk és még így is éreztem a mellkasában hevesen dübörgő szívverését. Nekem is immár nem a félelemtől dörömbölt ennyire, hanem attól, mert Taylor megölelt és, hogy a közelembe van. Derekánál öleltem át, majd a hátát kezdtem el szeretetteljesen simogatni, ő pedig a hajamat és a nyakamat lágyan szorongatta.
Pár percig így álldogáltunk egymás ölelésében a sötétben és a csöndben, majd kibújva egymásból, forró kezeivel még mindig a nyakamon heverészve, mélyen a szemembe nézett azzal a szerelmes tekintetével, amitől a percen el tudtam volna olvadni. Majd lágyan az ajkaimhoz érintette az övét, és finoman kezdtünk egy szerelmes-békülős csókba beleolvadni. Ez is úgy hiányzott már. A finom ajkai, és a forró csókja.
Néhány percig csókolgattuk egymást, majd újra rám nézett azzal az olvasztó tekintetével, és látva halvány, megkönnyebbült mosolyát, nekem is el kellett mosolyodnom.
- Tényleg hiányoztál – motyogta homlokunkat összeérintve.
- Te is nekem – suttogtam, hogy csak ő hallja.
- Ne tedd ezt még egyszer velem – harapott bele ajkába – hogy elmész szó nélkül.
- Rendben – mosolyodtam el.
Újra lágyan megcsókolt, majd mellkasához húzta a fejem, hogy szorosan átölelhessük egymást. Nem tudom, hogy láttak-e minket, de bevallom nem érdekelt. Jó ideig így álltunk egymáshoz bújva, majd még egy finom szájra puszit követve, elbúcsúztunk egymástól, megbeszélve, hogy holnap átjön hozzám. Majd az autómba ülve, még intettem neki, és kigurulva a parkolóból, haza vettem az irányt. Most már csak az számít, hogy kibékültünk és most végre béke van. Nem kell most már naphosszakat azon gondolkodnom, hogy mi legyen velünk, vagy, hogy mi lesz, ha megint találkozunk. Vagy esetleg milyen lenne a kapcsolatunk, ha szakítanánk, mert igen, ez is eszembe jutott. De ahogy teltek a napok ott lent a nagyinál, egyre jobban megvilágosodtak a dolgok, és ezeket a szakítós kérdéseket hamar el is vetettem. Már csak egy dolog van, ami miatt, nagyon ideges vagyok. Az pedig a terhességem. És az, hogy ez alatt a kilenc hónap alatt, úgy érzem, hogy sok minden meg fog változni. Fel kell nőnünk ez alatt az idő alatt, el kell „szakadnunk” a szülői háztól, és - bár ennek valamilyen szinten örülök – bele kell kezdenünk a közös életünkbe. Bevallom, még mindig félek ettől az egésztől, de szerintem nincs olyan, aki ne félne. Sok mindent meg kell beszélni Taylorral és a szülőkkel, hogy mi, hogy legyen, és nagyon remélem, hogy innentől kezdve, nem lesznek veszekedések és feszültségek. Oh, ráadásul ott van még a búcsú koncertem, és azt megelőzően – bár azt mondtuk, hogy nem mondunk semmit a médiának – be kell jelenteni ezt az egészet, és, hogy talán évekre is visszavonulhatok. Legalábbis addig, amíg a hangom vissza nem jön. Illetve míg a nagyimnál voltam, azon is gondolkodtam, hogy ha újult erővel folytatom a karriert, akkor, mint a többi híresség, fel lehetne bérelni a babához egy dadát és majd vele lenne, amíg vagy én, vagy Taylor távol vagyunk. Bár ez még iszonyúan messze lesz, de azért még is át futott az agyamon. Abban biztos vagyok, hogy a búcsú koncertemen lesznek könnyen. Én biztos, hogy sírni fogok. Hiszen mondhatni, hogy az életem eddigi szakasza lezárult, és ha megszületik a baba, akkor megnyílik előttem egy új élet. Reménykedek abban, hogy már az új életben semmi bonyolult nem lesz, persze a gyereknevelésen kívül, hiszen tényleg olyan dolgok történtek nem csak velem, de Taylorral is, hogy ilyenekről még csak álmodni se mernek az emberek. Az életünk egyik legnehezebb szakasza az a testvéres félreértés volt, és azokon kívül még ott voltak azok a dolgok, hogy majdnem szakítottunk néhányszor, vagy már mindketten legalább egyszer a kórházban kötöttünk ki. De együtt mindig túl tudtuk tenni magunkat ezeken a dolgokon, és bár nem szeretünk róla beszélni, de gondtalanul tudunk tovább élni.
Ezeken gondolkodva, beálltam a garázsba és kiugorva az autóból, a házba mentem, ahol szokás szerint a szüleimet találtam, ahogy a nappaliban tévéznek. Gyorsan köszöntem nekik, és külön köszöntem apukámnak is, mivel vele még ma nem is találkoztam majd miután elmeséltem nekik, hogy mi volt a vacsora nélküli vacsin – mert ugye csak ittunk – jó éjt kívántam nekik, és a szobámba siettem fel. Kicsit fáradtnak éreztem magam, így egyből a fürdőt vettem célzásba, ahol egy gyors zuhany után, a pizsamámba átvedlettem és a puha ágyamba bújva kapcsolgattam a tévét. Hirtelen eszembe jutott, hogy ma adják az egyik kedvenc sorozatom, név szerint Vámpír Naplók, új epizódját, így gyorsan oda kapcsoltam, és épp akkor kezdődött. Nagyon vártam már az új részt, hiszen egyre izgalmasabb az egész történet, és alapjába véve nagyon szeretem.
Miután vége lett, egy nagy ásítás közepette kikapcsoltam a tv-t, és lehunyva a szemem, elém került Taylor arca, mire elmosolyodtam. Hogy őrjített meg ennyire ez a srác, hogy még álmomban is őt látom? – kérdeztem magamtól még mindig mosolyogva. Ezeken pár percig gondolkodva, hamar rám tört az álmosság, majd percek alatt az álmok világába zuhantam át…
Kis keresgélés után, egy farmernál, egy piros felsőnél és rá egy szürke pulcsinál maradtam, majd hamar felöltöztem. A fürdőbe visszalépve, megigazítottam a hajam, felhúztam egy papucsot és a táskáimmal a kezemben indultam le a földszintre.- Jó reggelt nagyi – köszöntem elmosolyodva, ahogy leértem a lépcsőn.
- Jó reggelt – mosolyodott el ő is – jaj, te. Megint magamra hagytok! – sóhajtott fel.
- Mondtam, hogy költözz hozzánk.
- Igen, igen. De nekem ez mégis nehéz döntés, hiszen tudod. Itt éltem nagyapáddal már… nem is tudom hány éve. Nagyon sok. 30 biztos van.
- De az sem jó neked, ha itt vagy egyedül.
- Tudom, kincsem – húzta el a száját – oh, segítsek cipekedni? – terelődött a figyelme a kisebb utazómra.
- Nem, köszi. Nem nehéz – mosolyogtam – mindjárt jövök.
Kivittem az autóhoz a dolgaimat, és miután a csomagtartóba bepakoltam, visszamentem a nagyimhoz.
- Csináljak neked valami reggelit? – kérdezte immár a konyhában álldogálva.
- Hát… ha van kedved – vontam meg a vállam – de tudok magamnak csinálni – mosolyogtam.
- Oh, csinálok én. Úgyis én is éhes vagyok már – kezdett bele a rántottába – és mi lesz a lovakkal, ha elmegyek? – tért ki ismét a költözős témára.
- Nekem is nehezemre esik kimondani de… van tőlünk kb. félórányira egy nagy lovas tanya. Biztos megvennék a lovakat. A szívemhez nőttek mind egytől egyig, főleg az én lovam, de ott legalább lovagolni fognak rajta és szépen fogják gondozni őket. És ha esetleg meg akarod nézni őket, akkor nyugodtan elmehetsz. De egyébként igazad van abban, hogy nem szívesen hagyod itt ezt a telket. Mondjuk, ha beszélünk apuval, akkor nem hiszem, hogy eladná és így megmaradna. Aztán akkor jössz vissza, amikor csak akarsz. Így megmarad ennek a helynek a békéje és a nyugalma. Ki lehetne, mondjuk alakítani egy saját kis nyaraló féleségnek.
- Vagy neked adhatnám – nézett rám csillogó szemekkel, de nem értettem miért adná pont nekem.
- Már miért adnád nekem? – húztam fel a szemöldököm.
- Hát, hogy Taylorral ide költözhessetek.
- Ez… nem is rossz ötlet – gondolkodtam el rajta – itt azonnal otthon érezném magam és a kisbabának is meglenne a nyugalma.
- Ugye?
- De… még sem olyan jó – ingattam a fejem elszontyolodva.
- Miért?
- Hát… mert ott a közelbe szeretnék lakni, hogy ha kell valami, akkor ne egy órát kelljen utazgatni. Amúgy is el kellesz minden segítség. És gondolom, anyukám sem akarja, hogy egy órányira lakjak tőle – húztam el a szám.
- Igaz – bólogatott.
- De tényleg, ahogy mondtam, ezt a házat ki lehetne alakítani egy családi nyaralóvá. Hogyha pihenésre vágyunk, akkor csak lejövünk ide egy-egy hétvégére.
- Igen, ez is jó megoldás. De majd meglátjuk – mosolyodott el.
- Én nagyon örülnék, ha hozzánk költöznél. Akkor sosem lennél egyedül, mert mindig van otthon valaki. És minden nap látnál minket. Tényleg örülnék neki – mosolyogtam rá – és még lehet a szomszéd bácsival össze is haverkodnál – húzogattam neki a szemöldököm.
- Oh kincsem, én már ahhoz öreg vagyok – nevette el magát.
- A pasizáshoz senki sem elég öreg – vágtam rá – vagy elvinnélek egy csajos napra. Manikűr-pedikűr, fodrász, masszás. Csupa luxus. Úgyis megérdemled.
- Nem akarom, hogy rám pazaroljátok a pénzeteket – ingatta a fejét mosolyogva.
- Oh, ne már nagyi. Pazarolni? Kijár neked ez a pihenés. Amúgy is hál’ istennek van hová tenni a pénzt, szóval e-miatt sose fájjon a fejed. Úgy, hogy még egyszer megkérlek, hogy gyere és költözz hozzánk – néztem rá boci szemekkel.
- Meglátom – kuncogta el magát.
- Ráadásul, ha megszületik a kis babám, akkor láthatod felnőni, meg vigyázhatsz rá, meg minden – csalogattam folyamatosan hozzánk – naaa, légyszi.
Rám nézett gondolkodóan, és láttam rajta, hogy még mindig hezitál, de inkább mintha a költözés fele hajlana. Ezért még jobban kinyitottam a szemem, és kiskutya tekintettel néztem rá.
- Jó, de anyáddal meg kell beszélni – mondta pár perc múlva.
- Tényleg? – vigyorodtam el boldogan.
- Úgy, hogy most veled megyek, míg meg nem gondolom magam – tette fel a mutató ujját.
- Úristen, komolyan? – álltam el fülig érő mosollyal.
- Igen – bólogatott.
- Jajj, de jóó!! – mentem oda megölelgetni.
- Jól van, jól van – kuncogott – még összetörsz mindjárt.
- Jaj, bocsi – kuncogtam én is – csak úgy örülök.
Vigyorogtam folyamatosan. Végre valami jó is történik az életemben, és rávettem a nagyit, hogy hozzánk költözzön. Most ez tényleg nagy boldogsággal töltött el. Visszaültem az asztalhoz, majd pár perc múlva a nagyim mosolyogva ült le mellém, és belekezdtünk a reggelibe. Közbe folyton motyogtam neki valamit, hogy majd eljöhet a búcsú koncertemre és majd utazgatni is fog velem, meg beavatom a sztár életembe is. Meg, hogy jön majd velem vásárolni, meg minden. És ezeket csak kuncogva hallgatta végig, illetve bólogatott jó kedvűen. Nagyon beleéltem magam, hogy végre minden nap ott lehet köztünk a drága nagymamám, hiszen imádom. Tényleg nagyon szeretem, csakúgy, mint a nagypapámat. Aki tudom, hogy fentről segíti a családot, és legfőképpen engem. Segít átvészelni a bonyodalmakat az életemben, és, hogy erős tudjak maradni. Illetve biztos vagyok abban, hogy ha most még köztünk élne, ő is örülne a kis dédunokájának. Biztosan őt is tanítgatná, és játszana velem, ahogy velünk tette kis korunkban. Ezekre gondolva egy őszinte mosoly terült el az arcomon, és végre örültem, hogy most, már ha az egyetlen és drága nagypapámra gondolok, akkor nem a szomorúság kerít maga köré, hanem a boldogság. Bár sokszor még elszomorít, hogy már nincs köztünk, de tudom, hogy jó helyen van odafent és, hogy figyel minket. Csakis szép emlékeim vannak vele és ez késztet arra, hogy ne legyek szomorú. Hiszen amik történtek velem az elmúlt időszakban, megerősített és most már a szép emlékeknek is tudok örülni. Megtanultam, hogy ki kell használni minden percet arra, hogy a szeretteinkkel legyünk és, hogy nem szabad bántani őket. Persze Taylor az más tészta, de vele is ugyanez a helyzet. Nem szeretem bántani, és nem is tenném meg tudatosan, de a veszekedések mindig vagy a feszültségből vagy valaki más konfliktusából jönnek. De általában mindig megoldjuk ezeket a helyzeteket és nagyon remélem, hogy most is sikerülni fog.
A reggeli után izgatottan sürgettem a nagyimat, hogy készülődjön, hiszen alig vártam már, hogy bejelentsem sikeres tervemet anyukámnak. Persze nem fog most még költözni a nagymamám, csak gondolom, eljön és megbeszéli a dolgokat a szüleimmel, és ha belemennek a közösen megbeszélt tervbe, akkor szerintem hamar költözni is fog. Így miután elkészült a nagymamám, beültünk az autóba és a gázra lépve, hazaindultunk. Bekapcsoltam a rádiót, és míg beszélgettünk még néhány dologról, az csak halkan szólt.
Egy óra utazás után, mosolyogva parkoltam be a végre újra látott otthonom garázsába, majd kiszálltam és a csomagtartóból a kezembe vettem a csomagjaimat. Nagyi felajánlotta a segítségét, de tényleg nem voltak nehezek, így finoman visszautasítottam. Bentebb mentünk a házba, ahol épp anyukám és Nick a nappaliban tévéztek, és mikor megláttak a nagyival az oldalamon elkerekedett szemekkel néztek ránk.
- Szia…sztok – állt fel anyu elmosolyodva.
- Sziasztok – köszöntünk szinte egyszerre a nagyival.
- Hát te? – ölelte meg anyukám a nagyit meglepődve.
- Rávettem, hogy ide költözzön – mondtam felemelve büszkén a fejemet.
- Oh, na, végre! – ugrott fel Nick boldogan – szia, nagyi – ölelte meg mosolyogva – végre rávettek, hogy ide gyere. Nagyon helyes!
- Így van – vágta rá anyukám is.
- Látod? Mondtam, hogy mindenki azt akarja – néztem a nagyira elvigyorodva.
- Jól van, jól van – mosolygott – de először meg kell beszélni ezt – nézett anyukámra.
- Persze, de gyertek, üljetek le – invitált anyukám minket a nappaliba.
- Én felviszem a cuccaimat – mutattam fel a táskámat.
- Oké, menj csak – mosolygott.
Felmentem a szobámba és hamar elpakoltam a dolgaimat, majd visszamentem a nappaliba, hogy hallgassam, miben marad anyukám és a nagyi. Így leültem Nick mellé mosolyogva, aki szintén csak némán hallgatta anyuék beszélgetését.
Nem igazán szóltunk bele egyikőnk sem. A nagyi elmondta anyukámnak, az általam tervezett dolgokat, hogy mik legyenek a lovakkal, és, hogy mivé lehet alakítani azt a telket, és hál’ anyukám csak egyetértően bólogatott ezekre. Örömünkre még mindig benne volt a nagyi a költözésbe, így azt is megbeszélték, hogy mihelyst megveszi a lovas tanya igazgatója a lovakat, akkor már jöhet is a nagyi. Így megígérte neki az anyukám, hogy hamar elkezd intézkedni. A délután igazából ezzel ment el. A kanapén ültünk és beszélgettünk. Nick is mesélt a nagyinak, majd ahogy megérkezett Stella, ő is bőven darálta a mondanivalóját. Én pedig mivel már tényleg mindent elmondtam a nagyinak ebben a jó néhány napban, csak hallgattam mosolyogva, ahogy izgatottan mesélnek a többiek. Már késő délután volt, amikor elkezdtünk búcsúzkodni tőle, azzal, hogy hamarosan megint látjuk egymást. És mivel nekem találkozóm van, így anyu elvállalta, hogy hazaviszi a nagyit. Mindhárman integettünk neki, ahogy elment, majd én gyorsan felslisszoltam a szobámba, elkezdeni készülődni. Észre se vettem, hogy olyan hamar elment az idő, és ahogy a találkozóra gondoltam, ismét elkezdtem izgulni. A gyomromba egy görcs költözött, de próbáltam nyugtatgatni magam azzal, hogy minden rendben lesz. Ahogy felértem, egyből a fürdőbe eredtem, ahol egy gyors zuhany után, egy törölközőt magam köré csavarva kezdtem a hajamat megszárítani. Közben folyamatosan Taylorra gondoltam. Kíváncsi lettem volna, hogy ő is ennyire izgul, vagy fél. Miután kész lettem a hajammal, a gardróbba mentem és a fejemet vakarva próbáltam kifürkészni, hogy most mit vegyek fel. Nem akartam túl elegáns lenni, vagy túl kihívó, vagy alul öltözött. Csak valami elegánsan csinosra gondoltam.
És mivel általában a sötét színek dukálnak egy vacsorához, ezért jó néhány percnyi nézelődés után, egy fekete elegáns felsőnél és egy sötétebb farmernál maradtam. Felöltöztem majd újra a fürdőbe mentem. Nézegettem a hajamat a tükörbe, azon gondolkodva, hogy fogjam fel, vasaljam ki, vagy csak igazítsak rajta egy kicsit. Jaj, komolyan ezek a haj problémák – forgattam a szemem magamon, hogy miken akadok fent. De szép akartam lenni neki, ezért nehéz volt eldöntenem. Végül úgy döntöttem, hogy nem vasalom ki, hanem így, ahogy van, összefogom szépen, hogy ne menjen bele a hajam se a szemembe se az ételekbe. Miután kész lettem vele, felkentem magamra a szerelésemhez illő sminket, és még egy utolsó pillantást vetve arcomra, elhúzott szájjal kémleltem azon gondolkodva, hogy talán ez nem is lesz jó így. Vettem egy mély levegőt, és az órára nézve – ami már fél nyolcat mutatott – úgy döntöttem, hogy még is jó lesz ez, hiszen már nem lenne idő újra megcsinálni. A szobámba mentem, ahol felhúztam egy elegáns fekete magas sarkút, majd az egész tükörben végül elégedetten néztem magamon végig. A vállamra kaptam a táskámat, és remegő gyomorral indultam le a földszintre.- Csini – hallottam meg Nick hangját, ahogy leértem. Épp a nappaliban tévézett még mindig – hová mész?
- Taylorral találkozok, és köszi – mosolyodtam el halványan – de nagyon izgulok – fújtam ki a levegőt.
- Miért izgulsz?
- Nem tudom – ingattam a fejem – félek meg minden.
- Biztos jó lesz. Taylor jó gyerek, nem kell izgulnod.
- Tudom, hogy jó, de… mindegy – legyintettem – majd jövök- intettem neki.
Beszálltam az autóba és miután kigurultam már indultam is. A szívem a torkomban dobogott, és remegett kezem-lábam. Nem tudom miért izgultam ennyire, de már túl akartam esni rajta. Muszáj voltam mélyeket lélegezni, hogy próbáljam lecsillapítani magam és, hogy még hatásosabb legyen, bekapcsoltam a rádiót, bízva, abban, hogy hátha le tud nyugtatni egy kicsit a zene. Inkább lassan hajtottam, mert idegességem miatt elképzelhető volt, hogy nem az útra figyelek, és még véletlenül belemegyek egy autóba, ami most éppen nem hiányzik. De így is pár perc híján pontosan odaértem és miután leparkoltam a közeli parkolóba, meglepetten figyeltem, hogy Taylor is ugyanoda parkolt, és akkor kaptam észbe, hogy ő már itt van és engem vár. Ezért mintha nem is hatott volna se a zene se a mély levegővételek, még jobban ideges lettem és a szívem immár annyira lüktetett, hogy azt hittem a végén szív infarktust kapok. Vettem még egyszer egy mély levegőt, és gyorsan összeszedve magam, kiszálltam az autóból, és az étterem felé indultam. Nem tudom elmondani, pontosan miket éreztem ekkor, de rettenetesen ideges voltam.
Az étteremhez közeledve néha-néha még a lábam is megremegett, így elég ferdén nézhettek rám az emberek, mivel volt olyan, hogy majdnem kitörtem a bokám, annyira beleremegtem. Aztán az étterem ajtajánál megálltam, megpróbáltam teljesen, úgy ahogy tudtam összeszedni magam még egyszer, majd egy mély lélegzetvételt követve, beléptem.
Ahogy bementem, nem láttam sehol az ismerős alakot. Majd fordulva kilencven fokot, megláttam, hogy épp valamit piszkál az asztalon lehajtott fejjel. A már amúgy is hevesen dobogó szívem, immár ötszáz fokon égve dübörgött, majd kifújva a levegőt, lassan elindultam felé. Valahogy megérezhette, hogy közeledek, mert alig pár méterre egymástól felemelte a fejét, és rám emelve tekintetét, láttam rajta, hogy megkönnyebbült a felől, hogy eljöttem, majd egy kósza halvány mosoly is elhúzódott arcán. Én is elmosolyodtam halványan, és egyre közelebb lépkedve hozzá, felállt.
- Szia – puszilta bele lágyan az arcomba.
- Szia – köszöntem én is.
- Nem is tudod, mennyire örülök, hogy eljöttél – ültünk le közben mindketten egymással szembe.
- Azt hitted, nem jövök el? – néztem rá.
- Megfordult a fejembe – húzta el a száját.
- Hozhatok önöknek valamit? – tűnt fel hirtelen a pincér.
- Rendelsz? – nézett rám Taylor.
- Nem – ingattam a fejem – most egy falat se menne le a torkomon.
- Én se kérek – ingatta a fejét Tay végig engem nézve.
- Esetleg üdítőt hozhatok?
- Azt igen – vágtam rá – baracklevet.
- Én kólát kérek – motyogta.
- Rendben, már is hozom – tűnt el a pincér.
Éreztem, hogy végig engem néz Taylor, de bevallom egyre jobban kezdtem zavarba jönni. Nem szeretem, ha ilyen feltűnően néz, még hozzá folyamatosan.
- Ne nézz már! – motyogtam elmosolyodva.
- Oké – mondta ő is elmosolyodva – elárulod, hogy merre voltál?
- Ennyire érdekel?
- Ühüm – vágta rá.
- A nagymamámnál – vallottam be.
- Oh, akkor nem is voltál olyan távol.
- A-a – ingattam a fejem – de ez nagyon kellett nekem.
- Értem – motyogta – szóval?
- Szóval? – ismételtem meg.
- Szóval… nagyon sajnálom, amiért úgy viselkedtem veled – komolyodott el – nem tudom mi ütött belém. Pedig hidd, el sosem tudnálak bántani.
- Nem csak te vagy ebben a hibás. Valamilyen szinten én is benne vagyok – néztem rá végre.
- Nem tudom… csak olyan feszült voltam, meg minden – vonta meg a vállát – nem tudtam normálisan gondolkodni, csak akkor, amikor elméletben pofon vágtál azzal, hogy eleged van belőlem.
- Azért nem pont ezt mondtam.
- Hát… akkor, hogy idegesítelek. Ugyanaz – motyogta.
- Igen – bólogattam – de én se voltam a toppon. Ideges voltam, meg túl sok minden felgyülemlett bennem.
- Akkor sem kellett volna veled úgy viselkednem – ingatta a fejét – és tudnod kell, hogy nem gondoltam komolyan azokat, amiket mondtam.
- Rendben.– mosolyodtam el halványan.
- Fontos vagy nekem, és nem akarlak egy ilyen… butaság miatt elveszíteni. Túl sok mindenen mentünk már keresztül, ahhoz, hogy egy kis veszekedés miatt szétmenjünk.
- Szerintem is – értettem egyet.
- De azért nagyon kellett már nekünk ez a szünet.
- Hát igen – bólogattam – kellett már.
- Akkor…? – nézett rám halványan elmosolyodva.
- Akkor? – mosolyodtam el én is halványan.
- Rendben vagyunk?
- Ühüm – bólogattam.
- Ez nem volt valami határozott – mosolygott.
- Igen, rendben vagyunk – mosolyogtam én is.
- Ígérem, hogy nem lesz több ilyen.
- A-a – ingattam a fejem – ne ígérgess. Csak tetteket akarok – szögeztem le komolyan gondolva. Hiszen már tett nekem jó néhány ígéretet, de ezeket előbb-utóbb mindig megszegte.
- Rendben – bólogatott – és, hogy van a nagymamád?
- Jól – mosolyodtam el jobban – hozzánk fog költözni!
- Tényleg? – mosolyodott el.
- Ühüm – bólogattam.
- Az jó.
- Rávettem végre.
- És mikor költözik?
- Azt nem tudom, de nem sokára – vontam meg a vállam – még csak ma beszélték le anyukámmal.
- Kérdezhetek valamit? – néztem fel rá meglepődve, erre a kérdésére.
- Ühüm – bólogattam.
- Lehet korai kérdés, mert még csak most békültünk ki, de… még mindig áll az, hogy összeköltözöl velem?
- Erről még nem is beszéltünk – néztem rá lepődötten.
- Tudom, de mondjuk, ha már vettem volna egy házat, akkor oda költöznél?
- Azt ne mondd, hogy vettél egy házat! – ijedtem meg.
- Nem vettem – kuncogta el magát – de ha vennék.
- Talán oda költöznék, nem tudom. De majd megbeszéljük. Van még rá idő.
- Tudom – motyogta.
Beszélgettünk még néhány általános dologról, és immár végre felhőtlenül tudtunk beszélni. Majd gyorsan megittuk a rendelt üdítőket.
- Mehetünk? – szólalt meg Tay.
- Ühüm – bólogattam.
Gyorsan még fizetett majd látva, hogy tiszta a terep, kimentünk az étteremből. Nem igazán érintettük meg egymást, és ezért még mindig úgy éreztem, hogy mintha lenne közöttünk… nem is tudom, ez nem feszültség, hanem valami érzés, hogy még mindig nem teljes a béke. És azt hiszem ő is ezt érezhette, mert nem igazán mertünk még egymásra nézni sem. Nem tudom mit tehettem volna ez ellen, hiszen bár túl vagyunk azon, hogy 1-1 kép megjelenik rólunk az utcán, de azért nem akartam letámadni. Vagy azt mondani neki, hogy „gyere, már ölelj meg, vagy csinálj valamit ez ellen a fura érzés ellen”.
- Te is itt parkolsz? – kérdezte hirtelen miután befordultunk oda és az autóm felé igyekeztem.
- Ühüm – bólogattam.
Egyébként az autónk épp egymással szembe állt. Az autómhoz mentem, és mielőtt kinyitottam volna az ajtót, Taylor felé pillantottam, aki szintén épp rám nézett. Azt hiszem kivehető volt a tekintetében, hogy ő is érzi ezt a furcsaságot, hogy kibékültünk, de valahogy még sem békültünk ki. Hát igen. Ezt elég érthetetlenül mondtam el… na, mindegy. Néhány másodpercig csak néztünk egymásra, majd elkaptam a tekintetem és kinyitottam az ajtót. Nem tudom miért, de valahogy nem ment ez a beszállás. Nem néztem Taylorra, de azon gondolkodtam, hogy menjek-e oda hozzá és öleljem meg vagy csókoljam-e meg, vagy esetleg ne menjek oda. De mielőtt döntöttem volna, Taylor meg tette helyettem azzal, hogy hirtelen azt vettem észre, hogy felém sétál, így megfordultam, hogy szembe lehessek vele. Szótlanul állt meg velem szembe, és csak lesütötte a szemét, mintha szeretne valamit mondani, de nem meri. Végül végre rám nézett ajkaiba harapva és szóra nyitotta a száját.
- Elvileg együtt vagyunk ugye? – ráncolta a homlokát.
- Ühüm – bólogattam értetlenül.
- Akkor… - hezitált és vett mély levegőt – egy ölelés… vagy valami? – kérdezte kissé félénken, amin el kellett mosolyodnom, hiszen annyira aranyos volt, ahogy fülét-farkát behúzva motyogta az orra alatt. És megint csak azt kell mondanom, hogy hihetetlen mennyire egy rugóra jár az agyunk, de ismét Taylor lépett először.
- Ajj, te! – ingattam a fejem mosolyogva – hát tudok én rád haragudni? Nem! – kuncogtam el magam és öleltem meg.
Na, és itt volt az a pont, amikor teljesnek éreztem a békülést. Olyan jó volt végre megölelni. Nagyon hiányzott már ez. És szoros öleléséből ítélve, neki is hiányzott. Egymás nyakába bújtunk és még így is éreztem a mellkasában hevesen dübörgő szívverését. Nekem is immár nem a félelemtől dörömbölt ennyire, hanem attól, mert Taylor megölelt és, hogy a közelembe van. Derekánál öleltem át, majd a hátát kezdtem el szeretetteljesen simogatni, ő pedig a hajamat és a nyakamat lágyan szorongatta.
Pár percig így álldogáltunk egymás ölelésében a sötétben és a csöndben, majd kibújva egymásból, forró kezeivel még mindig a nyakamon heverészve, mélyen a szemembe nézett azzal a szerelmes tekintetével, amitől a percen el tudtam volna olvadni. Majd lágyan az ajkaimhoz érintette az övét, és finoman kezdtünk egy szerelmes-békülős csókba beleolvadni. Ez is úgy hiányzott már. A finom ajkai, és a forró csókja.
Néhány percig csókolgattuk egymást, majd újra rám nézett azzal az olvasztó tekintetével, és látva halvány, megkönnyebbült mosolyát, nekem is el kellett mosolyodnom.
- Tényleg hiányoztál – motyogta homlokunkat összeérintve.
- Te is nekem – suttogtam, hogy csak ő hallja.
- Ne tedd ezt még egyszer velem – harapott bele ajkába – hogy elmész szó nélkül.
- Rendben – mosolyodtam el.
Újra lágyan megcsókolt, majd mellkasához húzta a fejem, hogy szorosan átölelhessük egymást. Nem tudom, hogy láttak-e minket, de bevallom nem érdekelt. Jó ideig így álltunk egymáshoz bújva, majd még egy finom szájra puszit követve, elbúcsúztunk egymástól, megbeszélve, hogy holnap átjön hozzám. Majd az autómba ülve, még intettem neki, és kigurulva a parkolóból, haza vettem az irányt. Most már csak az számít, hogy kibékültünk és most végre béke van. Nem kell most már naphosszakat azon gondolkodnom, hogy mi legyen velünk, vagy, hogy mi lesz, ha megint találkozunk. Vagy esetleg milyen lenne a kapcsolatunk, ha szakítanánk, mert igen, ez is eszembe jutott. De ahogy teltek a napok ott lent a nagyinál, egyre jobban megvilágosodtak a dolgok, és ezeket a szakítós kérdéseket hamar el is vetettem. Már csak egy dolog van, ami miatt, nagyon ideges vagyok. Az pedig a terhességem. És az, hogy ez alatt a kilenc hónap alatt, úgy érzem, hogy sok minden meg fog változni. Fel kell nőnünk ez alatt az idő alatt, el kell „szakadnunk” a szülői háztól, és - bár ennek valamilyen szinten örülök – bele kell kezdenünk a közös életünkbe. Bevallom, még mindig félek ettől az egésztől, de szerintem nincs olyan, aki ne félne. Sok mindent meg kell beszélni Taylorral és a szülőkkel, hogy mi, hogy legyen, és nagyon remélem, hogy innentől kezdve, nem lesznek veszekedések és feszültségek. Oh, ráadásul ott van még a búcsú koncertem, és azt megelőzően – bár azt mondtuk, hogy nem mondunk semmit a médiának – be kell jelenteni ezt az egészet, és, hogy talán évekre is visszavonulhatok. Legalábbis addig, amíg a hangom vissza nem jön. Illetve míg a nagyimnál voltam, azon is gondolkodtam, hogy ha újult erővel folytatom a karriert, akkor, mint a többi híresség, fel lehetne bérelni a babához egy dadát és majd vele lenne, amíg vagy én, vagy Taylor távol vagyunk. Bár ez még iszonyúan messze lesz, de azért még is át futott az agyamon. Abban biztos vagyok, hogy a búcsú koncertemen lesznek könnyen. Én biztos, hogy sírni fogok. Hiszen mondhatni, hogy az életem eddigi szakasza lezárult, és ha megszületik a baba, akkor megnyílik előttem egy új élet. Reménykedek abban, hogy már az új életben semmi bonyolult nem lesz, persze a gyereknevelésen kívül, hiszen tényleg olyan dolgok történtek nem csak velem, de Taylorral is, hogy ilyenekről még csak álmodni se mernek az emberek. Az életünk egyik legnehezebb szakasza az a testvéres félreértés volt, és azokon kívül még ott voltak azok a dolgok, hogy majdnem szakítottunk néhányszor, vagy már mindketten legalább egyszer a kórházban kötöttünk ki. De együtt mindig túl tudtuk tenni magunkat ezeken a dolgokon, és bár nem szeretünk róla beszélni, de gondtalanul tudunk tovább élni.
Ezeken gondolkodva, beálltam a garázsba és kiugorva az autóból, a házba mentem, ahol szokás szerint a szüleimet találtam, ahogy a nappaliban tévéznek. Gyorsan köszöntem nekik, és külön köszöntem apukámnak is, mivel vele még ma nem is találkoztam majd miután elmeséltem nekik, hogy mi volt a vacsora nélküli vacsin – mert ugye csak ittunk – jó éjt kívántam nekik, és a szobámba siettem fel. Kicsit fáradtnak éreztem magam, így egyből a fürdőt vettem célzásba, ahol egy gyors zuhany után, a pizsamámba átvedlettem és a puha ágyamba bújva kapcsolgattam a tévét. Hirtelen eszembe jutott, hogy ma adják az egyik kedvenc sorozatom, név szerint Vámpír Naplók, új epizódját, így gyorsan oda kapcsoltam, és épp akkor kezdődött. Nagyon vártam már az új részt, hiszen egyre izgalmasabb az egész történet, és alapjába véve nagyon szeretem.
Miután vége lett, egy nagy ásítás közepette kikapcsoltam a tv-t, és lehunyva a szemem, elém került Taylor arca, mire elmosolyodtam. Hogy őrjített meg ennyire ez a srác, hogy még álmomban is őt látom? – kérdeztem magamtól még mindig mosolyogva. Ezeken pár percig gondolkodva, hamar rám tört az álmosság, majd percek alatt az álmok világába zuhantam át…
2 megjegyzés:
Szia!Nagyon jó lett,végre kibékűltek,várom a kövit puszi niki
Sziaa<3
Nagyon jó volt a feji, örülök a békülésnek, meg hogy ilyen boldogok. :) Siess a kövvel! :D
pussz
Megjegyzés küldése