2011. június 20., hétfő

Szandra Burke's life 132 rész (The end)

"Éreztem, hogy ami előttem áll, az hosszú és nehéz út lesz. De tudtam azt is, hogy lesz erőm ehhez az úthoz. Mert akivel nekiindultam ennek az életnek, azt magam választottam. S az én utam a szerelmem mellett halad, könnyű s nehéz időkben egyaránt"


A másnap hamar elment. Ismét volt néhány látogatóm, és a telefonom is szüntelenül csörgött. Még olyanok is felhívtak, akikre abszolút nem számítottam. Például Alex Meraz, vagy Selena Gomez, akik szintén telefonon adták át a gratulációjukat. Bár fogalmam sem volt, hogy honnan tudják, de Taylor utólag felvilágosított, hogy a média mindent kiszagolt és mára már minden magazin címlapján ez a hír van. Gondolhatjátok mennyire örültem! Szinte repkedtem örömömben. Így muszáj voltunk azon agyalni, hogy, hogy menjünk ki a nélkül, hogy észrevennének minket, mivel egyáltalán nem akarjuk megmutatni Annabellt a nagyvilágnak. Nincs szüksége erre. Még csak most született, ezért nem akarom már is a kamerák elé kilökni. Meg amúgy sem szeretném, hiszen a médiának semmi köze sincs a magánéletünkhöz.
De végül a hazamenetel napján kitaláltuk, hogy Debiékre bízzuk Annabellt, amíg hazaviszik, mivel őket sosem követik, én pedig ugyanúgy Taylorral mentem haza. Jó terv volt, hiszen a fotósok csak utánunk jöttek, ami persze nagyon zavaró volt, főleg azért mert nem voltam a legjobb kinézetembe, de az akkor nem túlzottan érdekelt. Persze kérdezgették, hogy hol van a kislány, meg satöbbi, de mint aki se lát se hall, nem válaszoltunk semmire, csak beültünk az autóba és már indultunk is haza.
Az első nap otthon furcsa volt egy kicsit, de ugyanakkor jó is volt. Egész nap anyukám segítségére voltam, aki mindent megmutatott és mindenben segített nekem.
Ráadásul mivel apukámnak sajnos úgy elhúzódott az üzleti útja, hogy nem tudott bejönni a kórházba, így ő is az első napot otthon velünk töltötte, és őt is elkápráztatta Annabell. Annyira jó volt őket nézni. Pontosan azt láttam magam előtt, amit szerettem volna. Annabellnek apukámtól jobb nagyapát nem is kívánhatnék. Úgy viselkedett, mint az én nagyapám. Nem hiába, apja-fia. Aznap egész nap dédelgette és beszélt hozzá, még játszott is vele, pedig az a kis baba a fél napot átalussza.
Meglepetésemre Taylor is leste minden szavamat, és anyukám segítőkész magyarázásaiból Tay is sok mindent megjegyzett.
Azon a héten rengeteg látogató jött. Megfordult nálunk minden barátunk, rokonunk, kollégák, sőt még olyanok is, akiket alig ismertünk. Persze anyukám és Debi majdnem minden nap átjöttek azzal az indokkal, hogy „csak segíteni jönnek”. Persze! Egész nap Annabellt dédelgették. De semmi gond nem lett belőle. Örültem, hogy ennyire szeretik.
Taylorra térve, nagyon nagy meglepetést okozott nekem. Mióta a kórházból hazajöttünk teljesen úgy viselkedik, mint egy érett családos férfi, akinek nincs más fontos dolog az életében, csak én és Annabell. Bevallom az elején kételkedtem abban, hogy szívből csinálja-e vagy csak muszájságból, de mindig figyeltem, hogy bánik Annabellel és egyre biztosabb voltam abban, hogy bizony, hogy nagyon is szívből csinálja. Nagy segítség volt nekem Tay végig. Mivel hamar elapadt a tejem – az orvos szerint gyakori ilyen fiatal lányoknál – ezért gyakran felkelt helyettem esténként Annabellhez megetetni, vagy azért, mert sírt valamiért. De általában felváltva keltünk fel, hogy azért mindkettőnk valamilyen szinten ki tudja aludni magát. Komolyan mondom, hogy minta apa lett belőle. Nappal egész nap otthon volt, reggeltől-estig minden nap. Csak akkor ment el, amikor muszáj volt, de akkor is mindig sietett. Szintén azt kell mondanom, hogy Annabellnek Taylortól jobb apát nem is kívánhatnék. Törődik vele és szereti. Nekem pont elég ennyi.
Ráadásul, ahogy gondoltam, a köztünk lévő kapcsolat nagyon hamar helyre jött és semmi feszültség nincs közöttünk. Sőt a veszekedések száma hál’ istennek nagyon lecsökkentek. Mindketten megváltoztunk valamilyen szinten. Persze jó irányba. Meg tanultunk felelősséget vállalni, és megtanultuk a szülőséggel járó dolgokat is. Tökéletesen együtt tudunk működni, és a kapcsolatunk végre Annabellel volt teljes. Valóban nagyon kevés veszekedés alakult ki, és azok is csak pár percesek voltak, mert utána mindig hamar kibékültünk.
Emlékeztek, még amikor megkérte a kezem? Szóval az a helyzet, hogy most már komolyan tervezgetjük az esküvőt, hiszen meglepetésemre sikerült viszonylag hamar leadnom azt a néhány felesleges kilót magamról, és már majdnem az eredeti súlyomnál tartok. Most már egyáltalán nem tartok a házasságtól, hiszen látom, hogy milyen jól megvagyunk és biztos vagyok abban, hogy ez az elkövetkezendő időkben így is fog maradni. És be kell vallanom, hogy most a legnagyobb kívánságom az, hogy végre Taylor felesége legyek. Tudom, sokszor tartottam ettől, de most, hogy már van egy lányunk, együtt élünk, és nem utolsó sorban iszonyat mennyiségű jó és rossz dolgon mentünk keresztül, biztosan tudom, hogy nekem már úgysem kell más férfi. Taylor nekem a nagy Ő, még akkor is, ha vagy ezerszer szakítottunk, összevesztünk és bántottuk egymást. Vele éltem át a legboldogabb időszakaimat és még akkor is kitartottunk egymás mellett, amikor épp külön voltunk. Nagyon szeretem, és ez a szerelem az évek során sosem hűlt ki, és tudom, hogy nem is fog, mert mindig gondoskodunk arról, hogy nagy lángon égjen.

Amikor eldöntöttük Taylorral, hogy összeházasodunk, ugyanúgy az időpontot is kijelöltük és abban maradtunk, hogy nyár közepén tartjuk meg. Addig időnk is van szervezkedni és biztos, hogy jó idő lesz. Viszont ahogy bejelentettük a szüleinknek, egyből mintha az ők esküvőjük lenne, mindenki elkezdett szervezkedni a hátunk mögött. Egy ideig okés volt, de miután már nem csak Taylornak, hanem nekem is elegem volt ebből a hátunk mögött szervezkedősdiből, leállítottuk őket. Hiszen anyukám annyira beleélte magát, hogy ahogy megtudta már másnapra le is rendezett nekünk egy esküvő szervezőt, úgy, hogy nem is tudtunk róla. Szóval kerek-perec megmondtuk nekik, hogy ez a mi esküvőnk és örülnénk, ha szülőként vennének részt benne, nem pedig szervezőnek mert az a mi dolgunk. Bár az esküvő szervező jó ötlet volt, így miután megtudtuk anyukám mit rendezkedett, végül megtartottuk Marshall-t, az esküvő szervezőt, aki minden elképzeléseinket véghezviszi. Nagyon sok munka volt az egész szervezkedésben. Laurennel most még jobban kiélhettük a kreativitásunkat. Saját kezűleg csináltuk meg a meghívókat, ami bizony ám nagyon fárasztó volt, hiszen előre bejelentettem Taylornak, hogy nagy esküvőt akarok, sok vendéggel, így a meghívók száma is elég sok volt, de Laurennel ketten viszonylag hamar is végeztünk, főleg, hogy anyukám addig elpesztrálta Annabellt.
Taylorral meglátogattunk néhány ékszeres boltot, ahol kiválasztottuk a karikagyűrűnket, amit ugye majd a szertartáson fogunk egymás ujjára húzni. E-miatt volt egy kis összezörrenésünk, mert Tay az aranyat szereti, én pedig az ezüstöt, de végül meggyőztem az ezüst mellett, így sikerült megvenni a gyűrűket is. Ezek közben Marshall mutatott nekünk néhány helyet is, ahol lehetne tartani, de mivel egyik sem felelt meg, ezért a szülőket bevonva, közösen eldöntöttük, hogy Debiéknél fogjuk megtartani, mert nekik nagyobb kertjük van a miénktől és az én szüleimtől. Így Marshall újabb terveket készített, de mivel nekem is volt valami elképzelésem, megosztottam vele, ami rózsaszín fehér lett volna, Taylor viszont ezzel nem értett egyet, így őt is be kellett vonni a tervekbe, de végül valahogy még is sikerült meggyőznöm a felől, hogy sötét rózsaszín-fehér legyen az összeállítás, így ismét megvolt a boldogságom.
Közben anyukám folyton azzal hajszolt, hogy menjünk esküvői ruhát nézni, de mindig azt mondtam neki, hogy azt hagyom utoljára, mert az a legfontosabb nekem és arra akarom a legtöbb időmet szánni.
Laurennel sikerült elrendeznünk a virágokat is és mindenféle díszt. Az étel-ital kérdését is hamar megoldottuk azzal, hogy elhívtuk az egyik legjobb szakácsot Los Angelesből, aki ráadásul még pincéreket is hoz majd magával.
Taylorral ismét útra keltünk és elmentünk tortát nézni, ami viszonylag hamar megvolt és legalább abban egyetértettünk.
Miután nagyjából minden le volt szervezve végre jöhetett a menyasszonyi ruha. Bár alig maradt egy hónapom rá, így sietnem kellett. Viszont Lauren már majd kiugrott a bőréből annyira várta azt a pillanatot. Bevallom semmi elképzelésem nem volt a felől, hogy milyen ruhát szeretnék. Annyit tudok, hogy szép és csillogós legyen, de ugyanakkor ne legyen rajta semmi sem eltúlozva. És itt meg is állt a tudomány. Sajnos nem igazán volt arra időm, hogy legalább a neten elkezdjek nézelődni, mert akkor biztos lett volna valami elképzelésem. Bár magazin-t vettem, de azokból egyik sem nyerte el a tetszésemet.
Két hét alatt mindenféle üzletben voltunk, és komolyan kezdtem félni, hogy nem lesz meg a ruhám, ráadásul, ha meg is lesz, lehet, át kell alakítani és az is időbe telik. Utólag megbántam, hogy ennyit vártam vele, de már nem tudtam mit csinálni. Abban bízom, hogy profi munkásokkal fogok szembe nézni és képesek lesznek pár nap alatt alakítani a ruhán, ha esetleg szükség lesz rá.
Már az összes nagyvárost bejártuk, de nem találtuk még meg a számomra tökéletes ruhát, ezért úgy döntöttem, hogy még is Los Angelesben fogok tovább keresgélni. Bevallom kezdtem már belefáradni. Mindig élveztem a vásárlást, de csak akkor, ha veszek is valamit és ezúttal az ilyen fajta vásárlást egyáltalán nem élveztem. Bár mindig ezt gondolom, mielőtt belépünk egy újabb üzletbe, viszont amikor elkezdem próbálgatni a ruhákat, már másképpen gondolom. Amiket eddig próbáltam mindegyik szép volt, de nekem sajnos mindig volt benne valami kivetnivalóm és nem éreztem, hogy az lenne az. Arra az érzésre várok, amikor belém robban, és azt súgja egy hang a fejemben, hogy: ez lesz az! És ez a hang bizony még egyszer sem szólalt meg.
Egy újabb nap érkezett el a keresésre, és már kora reggel elindultam a már szokásos kis csapatommal, ami anyukámból, Debiből, Laurenből és a drága kis Annabellemből állt. Mert hát igen. Úgy éreztem Annabellt is vinnünk kell magunkkal, főleg azért, mert a szervezkedés miatt csak az estéket tölthettem pici lánykámmal, aki egyébként nagyon szépen gyarapodik és napról-napra egyre szebb lesz.
Már az üzlet nevét sem tudtam, csak menni akartam. Igazából ez egy nagy és híres üzlet, ahová be kellett jelentkezni, így miután elmentünk a megbeszélt időpontra, megkaptam az úgymond segédemet, aki segíteni fog a ruhákat felvenni és kiválogatni, majd a kis csapatom beült az egyik tükrös terembe, ahová majd ki fogok menni a felpróbált ruhákkal. Közben engem elvezettek a próbafülkébe, ahol egyből vagy öt féle ruhát hozott be nekem, kedves segítőm. Mindegyiket alaposan megnéztem, és nagyon szépek voltak. Az egyik egyből megtetszett és talán, az lehet az, amire vártam, így meg is örültem, viszont azt akartam utoljára hagyni, így az előtte lévő négy ruhát próbáltam fel először. Az első nagyon szép volt. Kissé szűk fazonja volt, ami a testemre simult, ugyanakkor csillogott, de valahogy nem fogott meg. És ahogy kimentem megmutatni anyuéknak, ők is megerősítették ezt a tudatot bennem, így jöhetett a következő…

Felpróbáltam azt a három ruhát még, és valóban ismét találtam bennük valami hibát, ami nem tetszett. Viszont anyukámnak és Debinek a második ruha nagyon tetszett, aminek kissé amolyan hercegnős stílusa volt. Nekem is nagyon tetszett, főleg a felső része, ami nagyon szépen ki volt dolgozva, de valahogy nem az én területem az a túlzott hercegnős feeling. Aztán végre elérkezett az a pillanat, amikor felvehettem a kiszemelt ruhát. Alig vártam már. Amikor megláttam, ahogy a segítőm óvatosan kiveszi a tartójából, elvigyorodtam és örömömet szavakban is kifejeztem neki. Lassan feladta rám a ruhát, majd hátul a cipzárt összehúzva, megfordultam, hogy magamra pillantsak és ekkor megszólalt az a hang a fejemben. Ez lesz az! Úgy éreztem, mintha ismét, ezúttal már harmadjára esnék szerelembe. Annyira szép volt, csillogott és egyáltalán nem volt rajta semmi sem eltúlozva. Bevallom tetszettem magamnak. Imádtam ezt a ruhát. Fejben már eldöntöttem, hogy megveszem, de, hogy biztosra menjek, meg kellett mutatnom a kintieknek, így óvatosan kitipegtem hozzájuk. Egyből a kis ficánkoló Annabellre pillantottam és muszáj volt elmosolyodnom, majd beállva közéjük, figyeltem a reakciókat. Néhány percig mindenki csak némán méregetett engem, majd anyukámra nézve egyből tudtam, hogy valóban ez az igazi, hiszen szemében megjelent néhány elérzékenyült könny. Persze egyből odamentem hozzá megölelni, és folyton azt motyogta a fülembe, hogy milyen gyönyörű. Ezután mindenkit végig kérdeztem és miután megadta Lauren az egyértelmű igen-t, én is büszke fejjel megálltam a segítőm előtt és határozottan rávágtam, hogy „Megveszem”. Nagyon örültem és boldog voltam, hogy megtaláltam a tökéletes ruhát. Ezután lemérték a méreteimet és megnézték mennyit kell alakítani a ruhán, mert volt ahol picit bő volt. A mérés után megnyugtatott a szabó, hogy nem sokat kell bevenni belőle, így néhány nap alatt kész lesz. És végre megnyugodva ugyanakkor tele boldogsággal indultunk haza és alig vártam, hogy elújságoljam Taynek. Szerintem már az agyára mentem az állandó idegeskedésemmel a ruha miatt, de persze mindig azt mondta, hogy nyugalom, biztos meg lesz, és igaza is lett.
Bár Tay nem minden szervezkedésben vett részt, mert volt, ahol inkább úgy döntött, hogy kihagyja, mivel tudja, milyen vagyok. Szeretem kiélni a saját képzeletemet. Inkább csak azokban vett részt, ami érdekelte, ami pedig nem igazán érdekelte, azt rám bízta, aminek nagyon örültem. Viszont ő is már sokszor elmondogatta nekem, hogy mennyire várja a nagy napot, és, hogy már kábé egy éve vár arra, hogy hivatalosan is a kis asszonykájának nevezzen. Bár én nem kedvelem ezt a megszólítást, de neki még ezt is hagyom.
A zenekart illetőleg, rávettem a saját zenekaromat, hogy ők játszanak, hiszen ők a világ legjobb zenekara, csak egy énekest kellett kerítenem, de az ismertségemnek köszönhetően hamar meglett az énekes is. Ráadásul mivel valamilyen oknál fogva, hamar visszaállt az énekhangom, ezért úgy döntöttem, hogy énekelni fogok legalább egy számot, hiszen még is csak a saját esküvőmről van szó.
A nagy esemény előtt néhány nappal, már is gyomorgörcsöm volt és izgultam, ugyanakkor rettenetesen vártam már. Előre lebeszéltem az embereimmel, hogy már korán, reggel hét és nyolc között jöjjenek, mert időben kész akarok lenni és senkit nem akarok megváratni.
Az esküvő előtti napon már egy falat se ment le a torkomon. Azt akartam, hogy minden tökéletes legyen és ezért is izgultam. Szegény Annabell kislányomat-picit elhanyagoltam, és csak kevés időt voltam vele a nagy szervezkedés és izgatottság közepette, de legalább Taylor ott volt vele, ha pedig neki kellett intézkedni valamin, akkor a nagyszülők foglalkoztak vele. Ezért kicsit bűntudatom lett, hiszen mióta megszületett mindig vele voltam, és sosem hanyagoltam el ennyire, de megígértem magamnak és neki is, hogyha vége a nagy felhajtásnak, akkor minden időmet a már majdnem öt hónapos kicsi lányomnak szentelek. Egyébként Annabell már aktívan mászik, és eljutottunk odáig, hogy bár még egy kis segítséggel, de lassan már magától fel tud ülni. Egyre jobban és többet lehet vele játszani és rettenetesen aranyos kislány. Csendes baba, és nem sokat sír. Mióta megszületett azt hiszem még egyszer se hallottuk olyan erőteljesen sírni. És, hogy kire hasonlít? Többen azt mondják, hogy rám, és most már én is kezdem ezeket észrevenni, hogy külsőre rám hasonlít, de belsőre teljesen Taylor és ennek nagyon örülök, hiszen így nem örökölte át tőlem a lobbanékony fejemet. Jó lelkű és kedves, és tényleg nagyon nyugodt. Nem türelmetlenkedik vagy hisztizik mindenért. De azért van, amit tőlem is örökölt belsőleg. Taylor szerint, amikor boldogan nevetek akkor felhúzom az orrom, amit egyébként én még sosem vettem észre, de a lényeg, hogy ezt Annabellnél is észre lehet venni, olyankor pedig iszonyat aranyos. Néha dúrcizik egy kicsit, ez viszont nem meglepő, hogy ő is megkapta, hiszen Taylor is és én is szoktunk dúrcizni amikor összekapunk valamin. Ahogy növekedett egyre jobban apás lett egyébként, de főleg azért, mert Taylor mindig vele van és néha mikor nincs otthon, akkor, amikor Annabellnek eszébe jut Taylor, akkor minden ok nélkül elkezd sírdogálni. Mondjuk, ez általában akkor fordul elő, amikor nyűgös és fáradt, de szerencsére hamar meg lehet nyugtatni. Viszont amikor hazajön Taylor… hát szó szerint nem lehet levenni a nyakából. Ráadásul Taylor is sokszor úgy játszik vele, mintha ő is kis gyerek lenne. Na, jó. Ilyenkor érzem, hogy nem is egy, hanem egyből két gyerekem van. De nagyon aranyosak együtt ettől függetlenül. Annabell abban is hasonlít rám, hogy amikor kicsattanó jó kedve van, akkor visít és állandóan hangosan nevet. Ilyenkor pedig mindig majd összefalom. Tényleg nagyon édes. Észrevettem már nála, hogy például, amikor Tay csak úgy leül vele a kanapéra, én pedig beszélgetek Taylorral közben, akkor Annabell is figyel rám, de nem az a lényeg, hanem az, hogy folyton piszkálja Taylor haját, vagy ha nálam van, akkor az én hajamat piszkálja. Ezt azt hiszem szintén tőlem vehette át, hiszen én is szeretem Tay haját birizgálni. A lényeg, hogy iszonyat vagány kis csaj és nagyon vidám természetű.
Az esküvő előtti nap, mivel nem akarom, hogy Tay lásson a szertartás előtt, így úgy döntöttünk, hogy most külön fogunk aludni, a régi felállással ellentétben. Tay a szüleimnél, én pedig Debiéknél, hogy ne keljen majd a nagy ruhámba még autóba is szállni, és természetesen így Annabell is ott aludt velem.

A nagy nap végre elérkezett. Az óra halk csengésére, kipattant a szemem és már is megéreztem magamban az izgatottságot. Még a sminkesem és a fodrászom érkezése előtt fel akartam kelni, hogy le tudjak fürödni. Annabell még békésen aludt mellettem, és mivel eszem ágába se volt felkelteni, így óvatosan kimásztam mellőle, és látva, hogy valóban meg se moccant, csöndben átvonultam a másik szobába, mivel ott fognak elkészíteni az esküvőre. Meg a fürdésemmel sem akartam felébreszteni Annabellt, mert akkor hamar elkezdene nyűgösködni és nem bírná ki még estéig se. Egyébként meg van beszélve, hogy az esküvőn Annabell a nagyszülőkkel lesz, amikor pedig már nem fogja bírni és nyűgös lesz, akkor a nagymamám hazahozza és elaltatja.
Lassan előkotortam még egy kényelmes alsót és egy cipzáras felsőt, amit könnyen levehetek, majd lassan és óvatosan átlibbentem a másik szobába, ahol egyből a fürdőbe mentem és a gyors zuhany után, felöltöztem. Már fel volt akasztva a gyönyörű ruhám és még egyszer végig néztem rajta csodálva. Még mindig imádtam ezt a ruhát, és nagyon vártam, hogy végre felvehessem.
Mielőtt lementem volna a földszintre lassan benyitottam Annabellhez, aki még mindig meg sem mozdulva édesen szunyókált, majd megnyugodva mentem le. Debi már éberen a konyhába itta a reggeli kávéját, és ahogy leértem, egyből elmosolyodott.
- Hát, itt a nagy nap! – motyogta vigyorogva.
- Igen – vágtam rá heves bólogatással – annyira izgatott vagyok már!
- Gondolom! El se hiszem, hogy végre összeházasodtok – ingatta fejét hitetlenkedve.
- Tudom. Még én se hiszem el – vigyorogtam – nagyon izgulok. Remélem, semmit nem fogok elrontani.
- Oh, biztosan minden tökéletesen fog menni.
- Nagyon remélem – sóhajtottam mélyen.
- A kisvirág alszik még?
- Ühüm – bólogattam – nem akarom felkelteni, hogy hadd aludjon. Annál tovább fogja bírni.
- Igen, igen – értett egyet.
- Elvileg mindjárt jönnek Pobyék – néztem az órára, ami már negyed nyolcat mutatott.
- Biztosan mindjárt itt lesznek.
- Elvileg Lauren is mindjárt jön – néztem ki a konyhai kis ablakon kíváncsian, mivel láttam némi mozgolódást odakint és azt hittem, hogy valóban ők jöttek meg.
Néhány perc várakozás után, tényleg azt vettem észre, hogy majdnem csak egyszerre érkezett meg Lauren, anyukám, Stella, Lory és Poby is. Így vigyorogva nyitottam ki nekik az ajtót, majd egy gyors köszönés után, felmentünk az úgymond „készülődős” szobába. Mielőtt felmentünk volna figyelmeztettem mindenkit, hogy halkan menjünk el Tay szobája előtt – mivel ott aludtam Annabellel – mivel még alszik a kislány.
Felmentünk és Loriék egyből előkészítették a szükséges dolgokat, majd beülve egy székbe egyből elkezdett Poby a hajamon dolgozni.

Az egész készülődést végig izgultam és folyton mondtam mindenkinek, hogy beszéljenek hozzám, így elterelve a gondolataimat. Közben Annabell is felkelt, így már is a nagymamák gondjaira bíztam, mivel a hajamat szinte órákon át készítették, és a sminkem is majdnem csak egy órát vett igénybe. A csokrom is megérkezett, és eszméletlenül szép lett. Imádtam.
Laurennel közben sokszor egymásra néztünk és azonnal elvigyorodtunk. Ő is nagyon izgatott volt már, és egyébként sokszor viccelődtünk azzal, hogy most már tényleg rajtuk van a sor. Mi már túl vagyunk egy szülésen, most az esküvő, úgy, hogy ők jönnek. De mindig csak nevettünk rajta, persze azért örülnék, ha komolyan gondolnák, mert jól elvannak és az idő múlásával, köztük is szoros kapcsolat lett.
Már kész volt mindenki, mire nekem befejezték a hajamat és a sminkemet, így végre már csak anyukám és Lauren volt bent velem a szobába, hogy segítsenek az öltözködésben. Anyukám óvatosan kiszedte a ruhámat a tartójából, én pedig izgatottan és vigyorogva toporzékoltam, hogy felvehessem. Lassan rám adták, hogy ne akadjon be sehol, majd az alsó részét igazgattuk meg és végül a cipzárt felhúzta anyukám hátul. Lauren belesegített a cipőmbe, majd a koronához rögzített fátyol is felkerült a fejemre, óvatosan vigyázva a virágdíszekkel gazdagított fényes kontyomra, amiből oldalt egy hullám tincs lazán kint volt hagyva. Végül utolsóként anyukám a kezembe adta a csokromat, és Laurennel együtt két lépést hátra lépve, csillogó szemekkel néztek rajtam végig.
- Kislányom… - ingatta a fejét anyukám mosolyogva – gyönyörű vagy. Mint egy hercegnő. Csodaszép – sóhajtott a szemembe nézve. Erre csak boldogan elvigyorogtam, majd Laurenre pillantottam, akiből ugyanolyan reakciót hoztam ki.
-
Mivel nem mozdulhattam ki a szobából, mert már Taylor is itt volt, így bent maradtam a szobába, és miután anyukám boldogan lement közölni Debiékkel és a fontos emberekkel, hogy kész vagyok, mindenki feljött megpillantani. Debit is lenyűgöztem, mondhatni mindenki szemében megbujkált egy elérzékenyült könnycsepp, amire én csak boldog mosollyal reagáltam. Bevallom tényleg tetszettem magamnak és a tükörben állva, valóban mintha egy hercegnőt látnék. Lehet ilyet mondani egyáltalán? Nem tudom, de a lényeg, hogy egy újabb álmom fog valóra válni ezzel. Ez az egyik legboldogabb nap az életemben. Elmondhatatlanul vártam már ezt az időt. Tényleg most úgy éreztem, hogy egy tündérmesébe csöppentem bele, ami tele volt bonyodalmakkal és fájdalmakkal, de a vége gyönyörű és varázslatos tele szeretettel és boldogsággal.
Elmerengtem ezen néhány percig, majd apukám lépett be hozzám, és miután ő is agyon dicsért és megölelgetett, elmondta nyugodtan, hogy itt az idő és mennünk kell. Így a torkomban dobogó szívemmel karoltam át apukámat, hogy levezessen, onnan pedig az oltárhoz menjünk. Már mindenki ott volt és csak rám vártak. Taylor épp valamit motyogott a mellette álló Jacenek, de mivel állítólag a vőlegény csak az oltár előtt nézhet a menyasszonyra, így most sem nézhetett hátra. Apukámmal kiléptünk, és a zene felhangzásával mindenki hátra fordult. Apukámra néztem elmosolyodva, aki büszkén tekintett vissza rám, majd a zene ritmusára elkezdtünk lassan Taylor felé araszolni. Mindenki mosolyogva pillantott végig rajtam, majd a tekintetem Kíra felé szaladt el. Nem említettem még? A nagy boldogságban Kírának megbocsájtottam, és ha nem is olyan jó barátnők vagyunk most, mint régen, de elértünk odáig, hogy tudunk jókat beszélgetni és azt is elmondta, hogy ő is büszke rám. A régi emlékek újra összehoztak minket, aminek bevallom örültem, hiszen attól, hogy megbántott, attól még a régi szép emlékeim vele megmaradnak és tudom, hogy az egyáltalán nem kamu volt. Ráadásul mivel Ryannel még együtt voltak, így vele együtt meghívtuk őket is.
Mindenkin végig pillantottam, majd anyukámon az ölében nyugisan üldögélő Annabellre esett a tekintetem. Annabell újra és újra eszembe juttatja, milyen csodálatos életem van és, hogy milyen tökéletes a világ már azzal, hogy ő létezik.
Lassan Taylorhoz közeledve halkulni kezdett a zene és mielőtt felléptem volna mellé, apukám egy puszit nyomott az arcomra, majd mosolyogva leült anyukám mellé, ezzel átadva nekem Taylornak. Lauren elvette tőlem a csokromat, hogy ne legyen útba, majd mosolyogva felléptem Taylor mellé. Ránéztem és már fél oldalról láttam, hogy ő is boldogan mosolyog, majd észlelve, hogy végre ott állok mellette, rám nézett csillogó tekintetével, végig nézve rajtam.
- Gyönyörű vagy – tátogta nekem mosolyogva.
Erre persze én is egyből boldogan és csillogó szemekkel elvigyorodtam, majd a paphoz fordultunk mindketten.
A pap belekezdett a szokásos szertartási szövegébe, de én végig már azt vártam, hogy kimondhassam, hogy igen, elfogadom és kitartok jóban-rosszban, míg a halál el nem választ. Bár én hozzá tenném, hogy még halál után is kitartanék, de ugye ez nem az én szövegem. Persze az egész szertartás alatt iszonyatos ideges voltam, a szívem csak úgy dörömbölt a mellkasomban és a gyomrom görcsben állt. Folyton attól féltem, hogy valamit félre értek és nem azt fogom mondani, amit kell.
Miután a pap elmondta idegtépően a szokásos szövegét, végre szemtől-szembe fordulhattunk egymással, és mindkét kezünket egymáséba téve, a papot utánozva végig egymás szemébe elmondtuk az esküt, amit már vártam. Szerencsére semmit nem rontottam el és pontosan ugyanúgy elmondtam, ahogy a pap mondta. Utána következett a gyűrű felhúzás, amibe iszonyatosan beleremegtem, amikor Tay ujjára felhúztam. Erre csak halkan suttogta nekem megnyugtató jellegűen, hogy „nyugi én is remegek”. Na. Gondolhatjátok ettől, hogy megnyugodtam. Sehogy! Csak abban nyugodtam meg, hogy látszólag nem csak én vagyok ideges, hanem Tay is. Bár én nem észleltem a remegését, amikor felhúzta a gyűrűmet. Na, mindegy is.
A pap végre feltette a nagy kérdést, hogy elfogadjuk-e egymást, amire persze egy egyszerű választ rávágtam, hogy igen és Taylor is így tett. De mielőtt kimondta volna, hogy ezen túl házastársak vagyunk, a vendégekhez fordult oda.
- Esetleg van valakinek ellenvetése a felől, hogy létrejöjjön ez a házasság? – mondta ironikusan.
Én végig Taylor tekintetébe ragadtam, és tudtam, hogy alig néhány másodperc választ el attól, hogy végre a feleségének hirdessenek ki. De hírtelen nagy meglepetésemre valaki még is megszólalt. Egyből megijedve átfutott az agyamon, hogy mi ellenvetése lenne? Pont neki?
- Adja már össze őket atyám. Erre várunk már mióta! – mondta Jace először komoly arccal, mint aki a halálos ítéletünket mondta volna ki, majd a mondata végére egyből elmosolyodott huncutul.
Komolyan azt hittem, hogy ellenvetése lesz. De hallva viccelődését, Taylorral együtt mindketten boldogan felnevettük és személy szerint én is egyetértettem Jace-el. A pap is halkan elmosolyodott ezen, majd végre kimondta azt, amire már hónapok óta vártunk.
- Akkor önök mostantól fogva, házastársak – mondta ki határozottan, mi pedig azonnal egymásra néztünk csillogó szemekkel és megkönnyebbülten, hogy végre teljesült mindkettőnk álma – megcsókolhatja a feleségét.
Ezzel Tay elvigyorodott, majd lágy érintésű kezével megfogta az arcom és gyengéden egymás ajkaira tapadtunk, szerelmünk és házasságunk pecsétjeként. Fél füllel a vendégek felé hallgatóztam, és hallva ujjongásukat, belemosolyogtam házas csókunkba. Elválva egymástól, összeérintve homlokunkat vigyorogtunk egymás szemébe, majd Taylor egy pillanatra elkomolyodott és halk szóra nyitotta a száját.

- Szeretlek! – suttogta, hogy csak én halljam.
- Én is szeretlek! – suttogtam én is elmosolyodva.

Majd újra mohón és boldogan egymás szájába rágtuk magunkat. Taylor szorosan magához ölelt, én pedig nyakát átkarolva csókoltam. Ebben a pillanatban mintha szárnyaltam volna a rózsaszín felhők között és a boldogság szintem, már ütötte a legmagasabb mércét is…

*********

Valóban az volt életem egyik legszebb napja. Folyamatosan vigyorogtam és aznap még azt is imádtam, akiért eddig nem túlzottan voltam odáig.
Az életem egyik szakasza lezárult, és következett egy másik élet, ami tele volt boldogsággal szeretettel és mindennel, ami nekünk jó. A házasságunk a kisebb összezörrenéseken kívül, maga a tökéletesség. Soha nem voltam még olyan boldog. Úgy gondolom, hogy igazából Annabell hozta meg nekünk azt az áttörést, ami a tökéletes boldogsághoz vezetett. Hiszen mióta megszületett semmi rossz nem történt velünk, és a közös életünk mesébe illő lehetne. Taylortól jobb apát és legfőképpen férjet nem is kívánhatnék. Minden boldogságot csak neki köszönhetek. Néhány évvel ezelőtt arra számítottam, hogy ennyi idősen teljes aktivitással fogom egyengetni a karrierem és az életem. De ahogy szokták mondani, az élet tartogathat hatalmas meglepetéseket. Kaphatsz pofonokat, csalódhatsz, szenvedhetsz, de ugyanakkor a szerelem mindent felülmúló érzést kelt benned és az addigi fájdalmakat könnyen elfelejtheted. Rájöttem, hogy valójában a karrierem csak egy aprócska darabkája az életemnek. A nagy darabka, amitől olyan boldog vagyok, és amit egész életemben álmodtam, az az, hogy legyen egy tökéletes és szép családom. Legyen egy olyan férfi az életemben, akit szeretek és önzetlenül viszont szeret, és aki ugyanakkor a legjobb barátom is. Legyen egy gyönyörű kislányom, akit szeretünk és védünk. És nem utolsó sorban a család. Legyen egy boldog családom, akik mellettem állnak és kitartanak a végsőkig. Mindezt Taylorban találtam meg. Ő adta meg nekem a saját családot, a legjobb barátot, és ő tanított meg, hogyan kell valójában szeretni. Neki köszönhetem, hogy a testemben és a lelkemben egyaránt boldog érzéseket táplálok. Valóban sok rossz és jó eseményen mentünk keresztül. Bántottuk egymást akaratunkon kívül. Rengeteg volt közöttünk a félreértés, ami mindig szétszakított minket. De mi együttes erővel sosem hátráltunk meg, hanem mindig előre néztünk, és sosem figyeltük azt, amit magunk mögött hagytunk. Sokszor éreztem azt, hogy nem bírom tovább, és feladom. De akkor mindig ott volt velem Taylor, és pontosan rá volt szükségem a tovább lépéshez. Még is ki gondolta volna néhány röpke évvel ezelőtt, mi ketten ilyen sokáig el fogunk jutni? Egy egyszerű hétköznapi találkozástól a suliban, egészen a házasságig. Hihetetlen és álomszerű így belegondolni, de még is megtörtént. Sosem gondoltam volna, hogy valakit ennyire meg fogok szeretni. De hiszen a szerelem csodákra képes, és a mi személyes csodánk az maga Annabell. Most már tudom, hogy senki illetve semmi nem szakíthat el minket egymástól, hiszen mi egymásnak lettünk teremtve és nincs az az erő, ami minket meggátolna. Sok mindennel kellett megküzdenünk azért, hogy együtt lehessünk. Bíztunk egymásban és az egymás iránt táplált nagy szerelemben. És végül sikerült. Minden sikerült. A boldogság kapujáig hosszú utat kellett megtennünk, de végül még is eljutottunk oda, és most már a kapu mögött boldogan élhetünk, míg a halál el nem választ. De saját magamat idézve: Még a halál után is!

VÉGE

Nah szóval... elérkeztünk ide is!!
Az utolsó rész végéhez. Nem is tudom mit írhatnék... még nekem is furcsa. Imádtam írni Szandra és Tay történetét. Amikor belekezdtem, csak úgy voltam vele, hogy tök jó ötlet, de mostanra, ahogy már több bejegyzésben is említettem, a szívemhez nőttek mindketten. De ugye egyszer minden véget ér, és úgy gondoltam, hogy ettől szebb befejezést nem is adhattam volna ennek a bonyolult szerelmi történetnek.
Bár én nem búcsúzok, de a Szandra Burke's life igen, ezért még készítettem egy utolsó videót kettejükről.
Ám mielőtt megnéznétek a videót, meg szeretnélek titeket kérni arra, hogy Minden kedves olvasóm tegye meg azt nekem, hogy leírja a teljes véleményét a történetről, a szereplőkről és mindent ami az eszébe jut róla. Azoknak a véleményére is természetesen kíváncsi vagyok, akik nem sokszor írtak. Egyszóval Mindenkiére!!
Én nagyon hálás vagyok, és nem tudom eléggé megköszönni, hogy olvastátok a történetemet!!
Remélem a következő szerzeményem is ugyanígy fog tetszeni!
Íme a videó:

2011. június 19., vasárnap

Szandra Burke's life 130 -131 rész

Nah szija heló mindenkinek:D:D Megérkezett a mai adag friss is!! Lehet valaki soknak fogja tartani ezt a részt, és lehet valamit nem kellett volna beleírnom, de most már így maradt:D
Annyit fűznék hozzá, hogy mielőtt leülnétek elolvasni, tegyétek magatokat szabaddá mert ez a fejezet 23 oldal lett, úgy, hogy elég sok:D
Remélem tetszeni fog, és véleményezitek!
Puszillak titeketLL

"Egy anya életet ad a gyermeknek, hogy az a gyermek az apjának adjon új életet: egy érintéssel, amit sosem felejt el"



Megpróbáltam magamat észhez kapni majd vettem egy mély levegőt, és óvatosan felültem az ágyon, hogy szemügyre vehessem a dolgot. Ekkor már biztos voltam benne, végül észbe kapva szóra nyitottam a szám.
- Elfojt a magzatvizem! – suttogtam magamnak.
Egyből tudtam, mit kellene tennem, de valahogy még is lefagytam és mintha az agyam helyett egy nagy semmi lenne. Vettem még egyszer egy nagy levegőt és végre hírtelen minden kitisztult és újra szóra nyitottam a szám.
- Anya! – kiabáltam fel, ami az első szó eszembe jutott.
Meghallottam egyből, hogy anyukám a másik szobába felugrik az ágyról, és hangos léptekben jön át hozzám.
- Mi a baj? – kukkantott be az ajtón.
- Azt hiszem elment a magzatvizem! – néztem rá ijedten.
- Nyugodj meg – jött közelebb – hadd nézem – ráncolta a homlokát az ágyamra pillantva – igen, ez az. Még a szaga is olyan – sóhajtott fel – van fájásod, vagy érzel valamit? – nézett rám aggódóan.
- Nem, semmi – ingattam a fejem felsóhajtva.
- Oké – fújta ki a levegőt – akkor vegyed a kabátod és indulunk be a kórházba – hadarta el, és ment ki a szobából, hogy ő is gyorsan elkészüljön.
Óvatosan leszálltam az ágyról, és még mindig kissé sokkolva kezdtem el gyorsan készülődni. Furcsa volt, hogy tényleg semmi fájásom nem volt, és tök ugyanúgy éreztem magam, mint máskor. Nem hittem el, hogy tényleg itt az idő, és ma éjjel meglesz Annabell. Olyan régóta várom már, és most… hű. Tényleg alig hittem el. Viszont bevallom nagyon elkezdtem félni. Eddig nem túlságosan féltem a szüléstől, de most valahogy nagyon elkezdtem izgulni. Talán azért lehetett, mert tudtam, hogy Taylor elment, és nagy valószínűséggel nem lesz ott. De tudom, hogy ott lesz velem anyukám és talán még Debi-t is sikerül elérni.
Öltözködésem közben az órára pillantottam, ami fél kettőt mutatott. Nem sokra számítottam a felől, hogy Debi-t elérjük, Taylorra meg abszolút nem számítottam. De próbáltam erőt venni magamon, és elhitetni, hogy anyukámmal sikerül végig csinálnom. Ráadásul pont most utazik el apukám is. Príma! – motyogtam magamba, kissé idegesen. Miután sikerült felöltöznöm, anyukám is megjelent és leindultunk a földszintre. Viszont hírtelen Nick jött ki a szobájából álmosan, közben a szemét törölgetve.
- Mit csináltok ti, hajnalok hajnalán? – motyogta rekedtes hangon.
- Szandrának elment a magzatvize – mondta anyukám Nickre pillantva.
Nicknek a szemei hírtelen kipattantak, és mint, akit pofon vágtak, úgy állt ott ijedt arckifejezéssel.
- És ezt csak így mondod? – járt a szeme köztem és anyukám között – van fájásod? Ha van, gyere, leviszlek ölben, nem probléma! – hadarta el végig rám nézve.
Ezen őszintén halkan felkacagtam, hiszen tényleg vicces volt, ahogy megijedt, és aranyos, ahogy egyből segíteni akart.
- Még nincs fájásom, és járni is tudok – kuncogtam még mindig – de azért köszi.
- Akkor én is öltözök, és megyek veletek – motyogta.
- Nem drágám – szólt anyu – maradj itthon Stellával. Mi rendben leszünk – mosolygott rám anyukám – és értesítelek mindenről, ígérem – nézett immár Nickre.
- Rendben – bólintott és mosolyodott el rám – aztán ügyes legyél! – ölelt meg gyorsan – holnap pedig, amint felkeltünk, megyünk megnézni a kis Annabell-t – vigyorgott.
- Már ha addigra meglesz – jegyeztem meg gyorsan.
- Csak meg lesz – hőkölt meg – ügyes vagy te. Hamar kitolod! – mondta kissé viccelődve, amin halkan felkuncogtam.
- Oké – kuncogtam még mindig.
Lassan lebattyogtunk a lépcsőn, majd az autóba szállva, hamar el is indultunk a kórház felé. Próbaképp úgy döntöttem, hogy felhívom Debi-t, hátha felébred. Bár nem szívesen ébresztem fel, de kikötötte, hogy ott akar lenni a szülésnél. Így bepötyögtem gyorsan a számát, és elkezdtem tárcsázni. Néhány csörgés után, már majdnem reménytelenül leraktam, de végül felvette.

- Halló?! – szólt bele álmos hangon.
- Ne haragudj Debi. Szandra vagyok. Csak szólok, hogy elfolyt a magzatvizem és most megyünk a kórházba – daráltam el gyorsan.
- Micsoda? – hallottam, ahogy Nickhez hasonlóan az ő szemei is egyből tágra nyíltak – azonnal indulok! – vágta rá és gyorsan kinyomta.
Anyukámra mosolyogtam, aki együtt érzően vissza mosolygott. Láttam rajta, hogy ő is ideges, de próbált nyugodtnak látszani.
- Taylort megpróbálod? – kérdezte nyugodt hangon.
- Nem tudom – vontam meg a vállam.
- Elvégre ő az apa.
- Igaz – bólogattam – de szerintem úgyse érne ide.
- Azért még is szólj neki, hogy tudjon róla – mosolygott rám.
- Rendben – bólintottam ismét.
Igaza volt anyukámnak. Ha nem tud itt lenni, akkor is tudnia kell róla. Amúgy se tudnám megtenni, hogy pont erről ne szóljak neki. Így immár az ő számát gyorsan bepötyögtem és elkezdtem tárcsázni. De ahogy elkezdte volna hívni, azt jelezte egy hang benne, hogy ki van kapcsolva. Biztosan még tart a megbeszélés! – mondtam magamban. De mivel valahogy tényleg akartam tudatni vele, így úgy döntöttem, hogy egy SMS-t küldök neki.

„Szia! Beindult a szülés és épp a kórházba tartunk anyukámmal. Debi-t is felhívtam és ő is jön. Csak szólok. De gondolom, még mindig az átkozott megbeszélésen ülsz, szóval nem idegesítelek. Majd gyere, ha tudsz”

Nem akartam túlfirtatni, hiszen nem tudom, most hogyan is állunk. Bár tudtam nagyon jól és már fel is készültem rá, hogy nem lesz jelen, de azért még is reménykedtem valahol, hogy hátha betoppan majd. Természetesen még mindig fájtak a szavai, de azokat most félretettem és inkább Annabell-re koncentráltam.
Az egész úton egyre idegesebb lettem, és már ahogy közeledtünk a kórházhoz, lassan elkezdődtek a fájások, amik először még nem is voltak olyan vészesek. Ahogy megérkeztünk, kiszálltam a kocsiból anyukám segítségével, majd lassan besétáltunk a kórházba és egyből az ügyeletes nővérkéhez mentünk, aki a pult mögött írogatott valamit.
- Elnézést – szólt anyukám a nővérre.
- Tessék? – mosolygott ránk kedvesen.
- A lányomnak elfolyt a magzatvize és nem sokára szülni fog – hadarta el gyorsan és idegesebben.
- Ki az orvosa?
- Dr. Menedis – vágta rá anyukám.
- Pont ő ügyel most. Szólok neki, de előtte jöjjenek velem.
A nővér szólt egy másik nővérnek, aki egy tolószéket hozott, amibe hamar be is ültettek és úgy vittek tovább. Ennek kifejezetten örültem, hiszen a fájások kezdtek erősebbek, lenni, és nem biztos, hogy tovább tudtam volna sétálni. Elvittek anyukámmal együtt a kórterembe, ahol kis segítséggel átöltöztem abba a fehér valamibe, amit rám adtak, majd az ágyra felmásztam, és rám akasztgatták a szükséges dolgokat, ami a szívverésemet és a többi állapotomat mutatja. Nagyon izgultam és ideges voltam, amiért kaptam egy nagyon gyenge nyugtatót, ez persze hamar hatott, és éreztem, hogy kezd elmúlni belőlem az idegesség. Nem sokra rá Debi is megérkezett és innentől már ketten izgultak értem. Mindketten ott ültek mellettem és próbálták elterelni a figyelmem a fájdalmakról, mindenféle sztorival, ami eszükbe jutott. Hatásos volt, ugyanis éreztem a fájdalmat, de úgy tettem, mintha nem venném fel. Hírtelen nyílni kezdett az ajtó, és a mosolygós doktor nőm lépett be rajta.
- Jó napot – mosolygott mindünkre.
- Hello – köszöntem rá elmosolyodva.
- Szandra. Örülök, hogy végre itt látlak – jött közelebb.
- Hát még én! – vágtam rá mosolyogva.
- Vártuk már ezt a pillanatot, nem igaz?
- De de – vágtam rá.
- És hogy érzed magad? Vannak már fájások?
- Jól érzem magam, és igen, vannak! – bólogattam.
- Rendben, akkor most megnézem, hogy tágultál-e már – ment az ágy végébe.
Odalent matatott néhány percig, majd vissza felnézett rám.
- Már egy centinél jársz – mosolyodott el.
- És az, jó? – ráncoltam a homlokom.
- Úgy tíz perce hoztak be, úgy, hogy igen. Ez azt jelenti, hogy viszonylag gyorsan meg lesz a tíz centi. Mert vannak olyan esetek, akik két vagy három órát, esetleg többet bajlódnak a tágulásnál, de úgy tűnik, neked szerencséd van.
- És akkor nekem mennyit kell bajlódnom?
- Úgy 1,5 órára tippelek. De lehetséges, hogy kevesebb. Nem tudom pontosan megmondani.
- Ühüm, értem – bólogattam.
- Ha bármire szükséged lenne, akkor csak szólj a nővéreknek. És ha olyan nagy fájásaid lennének, akkor nyugodtan szólj és megkapod az érzéstelenítőt.
- Rendben, köszönöm – mosolyogtam rá.
- Még benézek hozzád nem sokára. Addig is ügyesen! – mosolygott kedvesen, majd hamar el is tűnt az ajtó mögött.
A doktornő, ahogy eltűnt, egyre jobban éreztem, hogy kezdenek az erősebb fájások kínlasztani. Anyukám és Debi megpróbálta még elterelni a figyelmemet, de már ez sem túlságosan ment. Mert inkább minden erőmmel azon voltam, hogy tűrjek a fájdalomnak. Nagyon lassan telt az idő, és még csak két óra volt. Próbáltam a szép dolgokra gondolni, hogy azzal valahogy eloszlassam, vagy enyhítsem a fájdalmat. Minden tíz percben egy-egy nővér benézett és megnézte, hogy állok, illetve kérdezgették, hogy, hogy érzem magam. Anyukámat és Debit amilyen kedvesen csak tudtam, leállítottam a sztorizgatásról, mert már azt sem élveztem, majd onnantól csöndben próbáltak nyugtatgatni. Egyre jobban csökkent a tűrő erőm, a fájdalom pedig egyre nagyobb lett. De mivel az érzéstelenítőt, nem ajánlatos beadni hat centin alul, így még nem kérhettem ki. Ekkor folyton Taylor járt az eszembe, hogy vajon megkapta-e az SMS-t, és elindult-e ide, vagy nem érdekli az egész dolog. Bár azt mondtam, hogy meg tudom csinálni egyedül is, de a fájásaim erősödése miatt, egyre azt éreztem, hogy Taylorra nagyon szükségem lenne. A régi Taylorra természetesen. Akiről tudom, hogy már rég itt szorongatná a kezemet és nyugtató dolgokat súgna a fülembe. Átölelne, és együtt érzően simogatná az arcomat, illetve minden percben megkérdezné aggódóan, hogy jól vagyok-e. Nagyon hiányzott ez a Taylor. Jobban, mint bármi más. Hiányzott a szeretete, az érintése, az, ahogy kimondja általa kitalált becenevemet, na és persze a csókja. Az idejét se tudom, mikor csókolt meg utoljára. Szájra puszi volt, de az is olyan semleges volt már. Mondjuk az utóbbi hétben már az sem volt.
Hírtelen újra kezdett nyílni az ajtó én pedig kíváncsian oda fordítottam a fejem, majd ahogy megláttam ki áll ott, az állam a padlóig esett, és lefagyva rá meresztettem a szemem.
Taylor állt ott, s ahogy rám emelte a tekintetét halványan elmosolyodott. Nem hittem el, hogy itt van. Biztosra vettem, hogy nem fog azért fáradni, hogy eljöjjön. De mégis itt van. A szívem két ütemet kihagyva kezdett el dobogni, és bevallom, nagyon örültem és megkönnyebbültem, hogy végül tényleg eljött. Folyamatosan figyeltem a mozdulatait, ahogy közelebb lépkedett hozzám, és meglepetésemre a tekintetében ugyanazt a régi Taylor-t láttam, akiért annyira odáig voltam. Vett egy mély levegőt, majd végig a szemembe nézve, ült le az ágyam szélére.
- Mi… kimegyünk néhány percre – szólalt meg anyukám, és Debivel kimentek a kórteremből, így magunkra hagyva.
Nem vette le rólam Taylor a szemét, és én is akárhogy is akartam ellenkezni, nem tudtam ellenállni tekintetének, így tartottam vele a szemkontaktust. Majd elkomorodott, és lehajtva a fejét, láttam rajta, hogy mondani akar valamit, de én megelőztem.
- Mit csinálsz itt? Azt hittem Franciaországban vagy – suttogtam.
- Ott voltam – emelte fel a fejét szomorú tekintettel – és, hogy mit csinálok itt? – húzta fel a szemöldökét – eljöttem a lányom születésére – mondta lágyan.
Folyamatosan szomorú tekintettel néztem vissza rá, de ugyanakkor megkönnyebbültem, hogy talán tényleg visszatért régi önmagához.
- Tudom, hogy…. – hajtotta le a fejét ismét – ez nem a megfelelő időpont erre – nézett fel rám – de… szeretnék bocsánatot kérni.
- Ezt már megtetted – vágtam rá sértődötten.
- Tudom – bólogatott – de most őszintén, bocsánatot kérek, amiért bunkó voltam, és amiért megbántottalak titeket. Főleg téged. Hidd el, nem tudom mi ütött belém – ingatta a fejét. És láttam rajta, hogy ezúttal valóban őszinte – megbocsátasz nekem? – nézett mélyen a szemembe.
Ám mielőtt válaszoltam volna, egy újabb nagy fájást éreztem meg, mire összerezzentem és hangosan felszisszentem.
- Lélegezz! – mondta lágyan – ahogy elpróbáltuk az elején – mosolyodott el halványan.
Visszaemlékeztem arra a néhány alkalomra, és én is elmosolyodtam erre, hiszen mindig, amikor próbálgattuk viccből ezt a lélegzéses dolgot, akkor mindig nevetés lett a vége. Majd miután legyengült a fájás, újra barna, őszinteségtől túlfűtött szemeibe néztem.
- Ne haragudj rám – motyogta a kezemért nyúlva – tényleg nem tudom mi volt velem – ingatta a fejét – csak… mindegy. Úgyis megbeszéljük majd. Csak tudnom kell, hogy megbocsájtasz-e?
Hezitáltam egy kicsit, hiszen azt akartam, hogy ki is érdemelje a bocsánatomat és ne csak így rá bólintsak, de mivel azt akartam, hogy itt maradjon minden feszültség nélkül, ezért csak elkezdtem neki bólogatni megadva magam. Erre ismét elmosolyodott.
- Mennyinél jársz? – kérdezte újra elkomorodva.
- Legutóbb mikor nézte egy nővér öt centi volt. De ne tegyünk úgy, mintha mi se történt volna, jó? – ráncoltam rá a homlokom – miért kellett úgy viselkedned velem? Tudod mennyire megbántottál? Megbocsájtok, de tudnod kell, hogy csak azért teszem, mert a helyzet kívánja, de ne hidd azt, hogy holnap minden rendben lesz.
- Tudom – hajtotta le a fejét – ehhez nem csak egy két perces beszélgetés kell.
- Hát nem – vágtam rá.
- Nyugi. Majd le fogunk ülni, és… - sóhajtott fel – mindent megbeszélünk.
- Remélem is.
- Csak azt kérem, hogy erre az időre, próbáljuk meg elfelejteni és… élvezzük a dolgot.
- Te élvezheted, én meg szenvedek.
- A végeredmény a lényeg – vágta rá.
- Igaz – sóhajtottam fel.
- Akkor…? – nézett rám kérdőn.
- Mi? – húztam fel a szemöldököm.
- Egy ölelés, vagy… valami?
- Érdekes eddig még a közelembe se akartál lenni, már meg ölelgetnél – mondtam ridegen.
- Csak békülni akarok, olyan rossz dolog ez?
- Nem rossz dolog, de valahogy… mindegy – hajtottam le a fejem.
- Szeretlek, ezt tudod – suttogta.
- Nem, nem tudom – vágtam rá felemelve a fejem – sosem éreztetted velem ezt az elmúlt hónapokban.
- Hát, akkor most mondom.
- Nekem ez nem elég – ingattam a fejem szomorúan.
- Akarlak téged – mondta ki toldalékolva – Annabellel együtt.
- Megcsaltál?
- Nem, dehogy – vágta rá – soha nem tennék ilyet. Nem azért vagyok itt, mert úgy érzem, hogy muszáj. Hanem azért, mert itt akarok lenni. Veled! – emelte ki az utolsó szót – és majd, ha kibújt a kis csajos, akkor vele is – mosolyodott el halványan.


Lehajtottam a fejem én is elmosolyodva. Nagyon jól estek ezek a szavak. Ennyi szépet és kedvességet nem kaptam tőle az utóbbi négy hétben. Mivel nem akartam feszültségeket, így túlléptem azon gyorsan, hogy mennyire megbántott és félre tettem azokat az érzéseket.
- Rendben – bólogattam neki halványan elmosolyodva.
Újra elmosolyodott, és két kezével körbe zárva megölelt gyengéden és óvatosan. Ahogy hozzám ért, nagyon jól esett, és valamiért egy gombóc képződött a torkomban, illetve az apró könnyeim fel akartak törni, de erőt vettem magamon, és mindent lenyeltem egybe. Kibújva ölelésünkből, ahogy gondoltam, a régi Taylorom kedves arcával találtam szembe magam, aki egyből a hozzá közelebb eső kezemet kezdte el gyengéden szorongatni, majd az ágyam mellett lévő székre leült, és velem egy magasságba kerülve, folyamatosan az arcomat fürkészte. Néhány perc múlva anyuék is visszajöttek, majd immár hárman nyugtattak a fájdalom ellen.

A szenvedés további részében először nagyon elviselhetetlen volt, és komolyan a tűrő képességemet feszegette az a fránya fájdalom, de meglepetésemre Taylor pontosan ugyanúgy viselkedett, ahogy elképzeltem. Mindig mondogatta, hogy minden rendben lesz, és, hogy ne féljek, ő itt van. A kezemet egész idő alatt el nem engedte, és hol az arcomat, hol a homlokomat puszilta meg. Ezek nagyon megnyugtattak és már is nem volt olyan szörnyű az egész dolog. Persze miután meg volt a hat centi, egyből kértem a nővérektől, hogy gondolkodás nélkül adják be nekem az érzéstelenítőt. Így is tettek, majd visszafeküdtem, és hamar éreztem a hatását. Onnantól kezdve picit felszabadultabban, de idegesen koncentráltam Annabell-re, és folyton arra gondoltam, hogy már nem sok van hátra és a karjaimba tarthatom végre, illetve sokkal közelebbről megcsodálhatom a kis csöppségemet.
Néhány perccel ezelőtt a nővér újra szemléletet tartott odalent, de ezúttal nem mondta meg, hogy mennyinél járunk, ezért kicsit aggódni kezdtem, hogy nehogy valami baj közbe lépjen. Majd hírtelen ismét nyílni kezdett az ajtó, és a drága doktor nőm lépett be rajta mosolyogva.
- Hello – köszönt mindenkinek kedvesen – na, hogy érzed magad? – nézett rám.
- Jól – vágtam rá elmosolyodva.
- Ennek örülök. Ugyanis tíz centinél jársz, ami azt jelenti, hogy itt az idő. Nem érzel nyomást esetleg?
- De – bólogattam.
- Ez jó – vette fel a védő ruháját és a maszkját – látom, mindenki itt van, vagy esetleg még várunk valakit? – nézett körbe a kórtermen.
- Igen – vágtam rá egyből – Annabellt – erre mindenki halk kuncogásba kezdett, és én is elvigyorodtam.
- Kicsi csillag, ez rajtad múlik! – mosolygott rám a doki.
- Hát… akkor csináljuk – vontam meg a vállam mosolyogva.
A doktornő összeszedte a szükséges dolgait hozzá, és egy segítő nővér is beállt mellém, aki elmagyarázta, hogy kell feküdnöm és, hogy kis szünetekkel kell majd nyomni. Vagy amikor már úgy érzem, hogy fáradok, akkor szóljak, és néhány percet szünetelünk. Ekkor már teljes izgalomba voltam, és bár tudtam, hogy nehéz lesz, de minden áron megéri Annabellért.

*********

Nem tudom már mennyi ideig csináltuk, de a doktornő szerint ügyes voltam. Fogalmam sincs, hogy hányszor nyomtam, még arra se emlékszem, hogy mondtak-e közben valamit anyuék, vagy Taylor, vagy akárki. Az egész szülésből annyira emlékeztem, amikor a doktornő felnézett alólam, és azt mondta, hogy „egy nyomás és kint lesz a kis hercegnő”. Akkor minden erőmet összeszedtem, és csak rá koncentráltam. Teljesen kizártam körülöttem a világot és semmire se figyeltem oda. Amikor egy pillanatra felnéztem, mindenki mereven a hátsó fertályomat bámulta, amitől elszégyelltem magam, de aztán gyorsan átfutott az agyamon, hogy Tayloron kívül mindenki nő itt bent, Taylor pedig látott már úgy, szóval gyorsan el is tűnt a szégyenlőségem és tovább koncentráltam oda. Tay folyamatosan szorította a kezemet, de ez azért volt érdekes, mert nem is rám figyelt, és annál jobban szorongatott. Aztán hírtelen meghallottam, ahogy felsír rekedtes kis hangjával, rajtam pedig önfeledt boldogság ment át. Gyorsan felnéztem, hogy láthassam egy pillanatra, mielőtt elviszik megmosni, és azt kell mondanom, hogy tőle szebb és csodálatosabb kisbabát még életembe nem láttam. Büszke voltam arra, hogy ő az enyém lehet.
- Boldog szülinapot Annabell! – mondta a doktornő rám mosolyogva, majd a nővérnek átnyújtatta és hamar el is vitte, amire kissé aggodalmasan néztem rá, hiszen azt hittem, hogy ebben a szobában fogják megmosdatni – nyugalom. Nem sokára visszakapjátok – válaszolt a doki aggodalmas arckifejezésemre.
Így megnyugodva és fáradtan hajtottam vissza a fejemet. Mélyeket lélegeztem, hogy elég levegőt jutassak be magamba, mivel elég sok elment a nagy nyomás miatt. Majd Taylor fordult felém lesokkolt arccal. Elmosolyodtam rá, amire ő is elmosolyodott és közelebb hajolva hozzám egy rövid csókolt kicsalt belőlem. De bevallom ez a rövid csók is nagyon finom volt, és gyengéd. Éreztem benne, hogy teljes szívéből örül, a kislányunk megérkezésének. A rövid csók után, pedig nyakamhoz bújva ölelgetett. Lassan ismét felemeltem a fejem, hogy körbe nézzek, és meglepetten figyeltem, ahogy anyukám és Debi pityeregtek. Hm… Taylor rám borulva, anyu sír, Debi sír. Csak én maradtam ép eszű? – gondolkodtam el magamban kuncogva. Persze tudom, hogy ez egy csodaszép pillanat, de valahogy nekem egyáltalán nem kellett sírnom, sőt. Majd szétvetett a boldogság és alig vártam már, hogy visszahozzák nekünk és megnézhessem közelebbről.
Néhány perc múlva már csillapodni látszódtak a kedélyek, és anyuék is abbahagyták a sírást. A nővér még odalent csinált valamit, majd hírtelen elkezdtem érezni, hogy kezd kimenni az érzéstelenítő hatása. Már is elkezdett fájni odalent, de nem figyeltem rá. Miután végzett a nővér, elmondta, hogy tényleg fájni fog még és, hogy két hétig nem lehet testi kontaktus, ami jelen esetben nem volt nehéz betartani, hiszen Taylorral már jó régóta voltunk úgy együtt. Majd fentebb pockoltam magam az ágyon, hogy kényelmesebb legyen és csak vártam izgatottan, mikor nyílik az ajtó. Persze nagyon fáradt voltam és legszívesebben aludtam volna egy nagyot, de magamról tudom, hogy addig úgysem tudnék aludni, míg nem tarthatom a kezemben, és míg nem láttam a kis angyalomat.
Nem sokat kellett várnunk, percek múlva végre nyílt az ajtó és egy mosolygós nővér lépett be rajta, egy fehér pólyába tekert kisbabával, akit tudtam, hogy nem más, mint a mi kis Annabellünk. Egyből elvigyorodtam.
- Aw – hallottam meg anyukám elérzékenyült hangját.
Én csak folyamatosan mosolyogtam, és ahogy Tay-re néztem, ő se tett másképpen. A kedves nővér, óvatosan a kezembe adta újszülött kislányunkat, én pedig mivel már fogtam kisbabát, így kicsit rutinosabban nyúltam érte. Majd ahogy megkaparintottam, és végre éreztem a karjaim közt, csodálkozva vizslattam gyönyörű szép babánkat. Ahogy ránéztem, és megsimogattam, annyira selymes bőre volt és teljesen olyan volt, mint egy kis… csoda. Nem tudok rá jobb szót. Sűrű fekete haját óvatosan megsimogattam. Folyamatosan pici arcát fürkésztem és bevallom, ahogy néztem, bár kislány, de még is mintha Taylort láttam volna benne. Olyan kis picike volt és törékeny. Egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem. Taylor közelebb hajolt, hogy ő is megcsodálhassa, majd egy gyengéd puszit nyomott a homlokomra.
- Olyan gyönyörű, mint te! – motyogta Tay egy halvány mosollyal.
- Nem – ingattam a fejem és néztem anyukámra – olyan, mint egy kis csoda – mosolyogtam rá, emlékezve szavaira, amikor ő mesélte el nekem, hogy milyen volt, amikor először megpillantott engem.
- Pontosan – mosolyodott el ő is.
Mindünk elmosolyodott, majd Debi is közelebb jött, hogy megnézhesse. Láttam rajta a büszkeséget, hogy első unokája születésénél itt lehetett, és ő is megpillanthatta először. Nem akartam senkinek sem oda adni, ezért meg sem próbálkoztak megkérdezni, hogy megfoghatják-e. Tudom, önző dolog volt, de nem akartam elereszteni egy pillanatra sem. Foghatják még eleget a nagyszülők, ebben biztos vagyok. Taylornak csináltam magam mellett egy kis helyet, így oda ült, és átkarolva vállamnál, nekidőltem a mellkasához. Ebben a pillanatban valóban mindent elfelejtettem, ami az elmúlt hetekben történt, és újra azt éreztem, hogy minden rendben van most már. Taylor ott volt, Annabell megszületett és semmi baj nem lépett közbe. Boldog voltam. Hihetetlenül az voltam. Nem érdekelt mennyire bántott meg Taylor, nekem akkor is szükségem volt rá és most, hogy valóban itt van testben-lélekben, mondhatom, hogy teljes a család. Család! – mondtam ki magamba még egyszer. Most már nekünk is van saját családunk. Sosem gondoltam volna, hogy mindezt tizennyolc évesen véghezvisszük. Na, jó. Már tizenkilenc leszek, de akkor is.
Mindketten Annabell-t figyeltük és csak csodáltuk, hogy mennyire tökéletes baba.
- Köszönöm – suttogta a fülembe.
- Mit? – mosolyodtam el.
- Hát ezt a kis csodát – puszilt bele gyengéden az arcomba.
- Nem csak az én érdemem – mondtam halkan.
- Hát… ezt legalább jól összehoztuk – kuncogta el magát.
- Igen – kuncogtam vele boldogan.
Másik kezemmel, amelyik szabadon volt, hátra hajtottam, hogy Taylor arcát megsimogathassam és, hogy hozzá bújhassak, kihasználva a szép családi pillanatokat. Ezúttal vágytam finom és gyengéd csókjára, így nem zavartatva magam, hogy anyukám és Debi is ott van, oda fordítottam a fejem hozzá, hogy tekintetébe nézhessek, majd lassan és lágyan összeérintettem ajkunkat. Gyengéden és rég nem érzett szerelemmel telin csókolt vissza. Néhány percig lágyan csókolgattuk egymást, majd szétválva még belepuszilt orrom közepébe, én pedig elmosolyodva fordultam vissza a kisbabánkhoz, aki békésen szundikált a karjaim között.
- Ha nem bánjátok, mi megyünk lassan – szólalt meg halkan anyukám – de ne aggódj kicsim – puszilta meg a homlokom – reggel amint tudok, jövök, rendben? – mosolyodott el.
- Rendben – bólintottam rá elmosolyodva.
- Te is mész, anyu? – nézett Tay, Debire.
- Igen – bólogatott – de én is jövök be, ahogy tudok – mosolygott.
- Ti csak maradjatok itt. Taylornak egyébként is megengedték, hogy bármikor itt lehet – nézett anyukám kedvesen Taylorra.
- Ez jó – örültem meg.
- Meg, ha reggel jövünk, behozom az összekészített holmijaitokat – magyarázta anyu.
- Rendben – bólintottam.
- Te pedig legyél itt mellette, mert kutya világot csinálok! – mutatott anyukám Taylorra szigorúan.
- Értettem – mosolyodott el Tay.
- És pihenj kicsim, mert miután kijöttetek a kórházból, tapasztalatból mondom, hogy nem lesz éjszakai alvás a részetekről – magyarázta anyu.
- Oké – kuncogtam el magam.
Gyorsan elbúcsúztak tőlünk, majd el is tűntek az ajtót maguk után bezárva, így immár végre hármasban hagyva minket. Nagyon családias hangulat alakult ki közöttünk, ahhoz képest, hogy néhány órája egy hatalmas vitában volt részünk. Nem tudom, de valahogy úgy éreztem, hogy teljesen szertefoszlott az a flegma és alattomos Taylor, és egy pillanat alatt visszatért az én régi Taylorom. Lehetséges ez? Hogy valaki egy perc alatt így megváltozzon? Vagy csak azért teszi, hogy ne veszekedjen vele senki sem? Tényleg nem tudom, de reménykedek abban, hogy Laurennek sikerült rá hatnia, és valóban most Taylor igazi énjének a társaságát élvezhetem, ami ennyi idő után, komolyan megkönnyebbülés volt, hiszen az utóbbi hetekben sosem tudtunk úgy leülni, hogy ne lenne köztünk feszültség. Lehet ez a kislány ott a karomban tett csodát, már azzal, hogy csak megszületett és visszahozta nekem Taylort. Mindenesetre próbáltam nem gondolkodni ezen, és csak élvezni a jelen helyzetet, ami most nagyon kellemes és nyugodt volt.
Taylor szótlanul halkan szuszogott mellettem és éreztem, hogy vagy engem, vagy Annabell békésen szundikáló arcát fürkészte. Hírtelen újra nyílt az ajtó, mire mindketten oda kaptuk a fejünket, és meglepetten figyeltem, hogy ismét egy nővér lépett be.
- Ha nem haragszotok meg, el kell vinnem a kicsit – jött közelebb mosolyogva.
- Miért? – húztam fel a szemöldököm ellenkezően.
- Nyugodj meg, már kora reggel hozom is vissza. Csak ez úgy működik, hogy nappal veled lehet, este pedig elvisszük, hogy nyugodtan pihenj. És ha jól sejtem fáradt lehetsz.
- Igen, igaz – húztam el a szám.
- Hidd el nekem, már kora reggel itt lesz – vette el tőlem kedvesen.
Nagyon nem akartam elengedni, de bevallom tényleg nagyon elfáradtam és már csak pihenni akartam. Megnyugtatott az, hogy már korán vissza is hozzák, így újra az én kis tündérkémmel lehetek. Hű. Még most eszméltem fel arra, hogy mennyi becenevet adtam már neki. Pedig még csak most született meg, de hívtam már csodának, angyalnak, tündérkémnek, babámnak, sőt még a pocaklakó is rajta maradt. Lehet, hogy az anyai ösztön ezt kívánja, hiszen engem is mindig becézgetnek a szüleim.
Miután nehezen elengedtem, kivitte a nővér, így kettesben hagyva minket. Taylor hírtelen megmozdult, és úgy helyezte el magát az ágyon, hogy velem szembe legyen. Arcvonásaiból egyből rájöttem, hogy beszélgetni szeretne, aminek alapból nagyon örülnék, de nem ez a legmegfelelőbb idő erre. Azért még is hagytam, hogy belekezdjen a mondandójába és erőt véve magamon, próbáltam teljes figyelemmel rá koncentrálni.
Lehajtotta fejét bánatosan, majd újra rám emelte a tekintetét sajnálkozón.
- Tudom, hogy fáradt vagy meg minden, de úgy érzem ezt nem szabad halogatni – szólalt meg.
- Pedig fáradt vagyok – vágtam rá – de… ahhoz nem annyira, hogy megbeszéljük – egyeztem bele végül, hiszen tényleg nem lett volna szabad halogatni. Sőt, ahogy ismerem a családomat és a barátaimat, a holnapi nem a kórtermem ajtaja csak ki-be fog nyílogatni a vendégekkel az élen.
- Rendben – bólogatott.
- Szóval… miért lettél olyan, amilyen és miért kellett úgy viselkedned, nem csak velem, hanem mindenkivel? – tértem egyből a lényegre.
- Kijavítalak… nem kellett – erre csak egy amolyan „ne hülyéskedj már” féle arcot vágtam – jól van, bocsi – húzta el a száját látva arckifejezésemet – nem tudom, mit miért csináltam. Egyszerűen csak… távol volt mindenki tőlem, és egyedül a kollégáimmal tudtam valamilyen szinten beszélgetni. Nem utolsó sorban, mindig azt éreztem, hogy minden, amit csinálok, azt csak rossznak állítottátok be. Rossz az, hogy távol vagyok, rossz az, amikor nincs kedvem semmihez, rossz az, ha nem vagyok veled… minden rossz.
- Miért, szerinted az a jó, hogy egész nap a színedet se látom, este pedig elmész, majd hajnalba jössz haza? Vagy jó az, hogy úgy viselkedtél velem, mint a kutyáddal? Vagy az is jó, hogy ha még is velem vagy akkor nem lehet veled beszélgetni, mert mindig elkezdesz veszekedni, állítólag azért mert én, idegesítelek, és mert eleged van belőlem? – húztam fel a szemöldököm felháborodva.
- Hagyd, hogy befejezzem – sóhajtott nagyot – tényleg nincs megfelelő válaszom erre az egészre. Nem tudom mi ütött belém, csak valahogy… jobban éreztem magam velük, és így utólag tettem olyanokat, amiket eddigi életem során soha sem tettem. Mint például a részegen bulizás – hajtotta le a fejét, én pedig erre csak meghökkenve néztem rá.
- Hogy mi? – néztem rá megmerevedetten – rrrészegen bbulizás? – motyogtam ki dadogva.
- Nagyon szégyellem ezért magam – nézett fel rám bocsánatkérően – tudom, hogy ezelőtt sosem viselkedtem így, és azt sem tudom, hogy mi váltotta ki ezt belőlem.
- Hát enyhén szólva teljesen önmagad ellentéte voltál. Úgy viselkedtél, mint egy tizenhat éves fékezhetetlen tinédzser, akit a barátain kívül senki nem érdekel. Csak az a gáz, hogy te még az igazi barátaidat is úgy megbántottad, hogy örülhetsz, ha még szóba állnak veled.
- Tudom, tudom – bólogatott szomorú tekintettel – majd tőlük is bocsánatot fogok kérni. De veled kellett legelőször tisztáznom.
- Tudod, örülhetsz annak, hogy nem hagytalak még el. Azt az egyet jól mondtad. Ha nem lettem volna terhes, akkor már nem lennénk együtt. Mert azzal a viselkedéssel, amit produkáltál, egy hetet se maradtam volna veled, erre majdnem két hónapot kellett végig szenvednem és az utóbbi hetekben már azért nem szóltam hozzád, mert komolyan megijedtem tőled és átfutott az agyamon, hogy esetleg meg fogsz ütni – erre hírtelen felkapta a fejét a homlokát ráncolva.
- Te is tudod, hogy soha nem lennék képes megütni!
- Hát… - vontam meg a vállam – akkor nem úgy gondoltam.
- Azt a mondatomat se gondoltam komolyan – ingatta a fejét.
- Nekem nagyon is komolynak tűnt.
- Dehogy, nem – ingatta a fejét ismét.
- De… nem értem. Mi volt akkor benned? Vagy mit éreztél? Komolyan nem értem, hogy tudtál ennyire megváltozni! – ráncoltam a homlokom.
- Nem tudom – vonta meg a vállát – ingerült voltam és feszült, és nem tudtam, hogy miket művelek. De örülnék, ha ezen túl tudnánk lépni – nézett a szemembe.
- Nézd… ennek én is örülnék, de honnan tudjam, hogy ha hazamegyünk, nem leszel megint olyan? Honnan tudjam, hogy segíteni fogsz-e nekem vagy megint gondolsz egyet és elmész? Mert oké, hogy most hírtelen itt van a régi Taylor, de otthon fogsz velem maradni? Vagy vigyázni fogsz-e Annabellre, ha nekem dolgom van? Mi garantálja mindezt?
- Elég az, ha azt mondom, hogy bármit megteszek azért, hogy kibékítselek? Akár egész este fent leszek a kislány mellett, hogy őrködjek, ha azt kéred!
- Bármit? – húztam fel a szemöldököm.
- Akármit! – vágta rá – tudom, hogy nagyon nagyot hibáztam, de adj nekem esélyt, hogy rendbe hozzam.
Ez a mondata a szívemig hatolt. Hezitáltam rajta, pedig legbelül tudtam, hogy úgy sem tudnék e nélkül a Taylor nélkül élni. És ha a szívemre hallgatok, akkor megbocsájtok neki, mert én még mindig ugyanúgy szeretem.
- Rendben – bólintottam rá végül, erre megkönnyebbülve elmosolyodott – de kíváncsi lennék arra, hogy Lauren hatott-e rád a dühösségével? – húztam fel a szemöldököm.
- Nem, már azelőtt észbe kaptam, és épp utánad akartam menni, amikor Lauren elém ugrott – mosolyodott el halványan.
- Akkor mi volt, amiért „visszaváltoztál”?
- Te voltál – vágta rá – amikor kérdezted, hogy nem-e maradnék itthon, úgy voltam vele, hogy biztos nem maradok itthon, mivel fontos volt az a megbeszélés, és valóban nem hittem anyukám és Shanell jóslásában. Aztán amikor a fejemhez vágtad azt, hogy már te sem ismersz rám, meg, hogy ki vagyok én. Na, akkor megindult bennem valami. Főleg miután láttam, hogy mennyire ki vagy idegileg.
- Hát… enyhén szólva ki voltam borulva.
- Mert addig nem hittem a barátainknak, amikor azt mondták, hogy túlságosan megváltoztam és már rám se ismernek. Úgy voltam vele, hogy te ismersz engem a legjobban, és amíg te nem mondod, akkor biztosan csak rosszul látják Jace-ék.
- Szóval ezzel azt érted, hogy ha hamarabb mondom azt neked, hogy megváltoztál, akkor hamarabb észbe kaptál volna? – húztam fel a szemöldököm csodálkozva.
- Talán – vonta meg a vállát.
- Hogy én milyen hülye vagyok – morogtam magamnak.
- Nem vagy az – kuncogta el magát – de… igen. Akkor átfutott rajtam, hogy miket műveltem és komolyan elborzadtam magamon.
- De azért Lauren rendesen kiosztott – néztem rá egy mosolyt elrejtve.
- Ja – vágta rá.
- Megérdemelted – vágtam én is rá – már régóta készült rá, csak mindig mondtam neki, hogy várjon, amíg megszületik Annabell. Utána én is megtettem volna, nyugi.
- Oh, szóval te is kiosztottál volna? – húzta fel a szemöldökét mosolyogva.
- Nem is akárhogy – vágtam rá.
- Hát… legalább őszinte vagy – kuncogta el magát – szóval… a lényeg, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy teljesen kibékítselek.
- Nehéz lesz.
- Tudom – hajtotta le a fejét – ismerlek már ennyire.
- Akkor jó – mosolyodtam el halványan – kezdetnek nem volt rossz ez a vallomás. Következő lépésként talán elmehetnél Jace-hez és Laurenhez bocsánatot kérni.
- Trappolni fogok érted úgy, mint még soha. De… rendben. Elmegyek majd.
- Nem majd, hanem ma délelőtt!
- Értettem – vágta rá – lehet amúgy azért engedtem magam el ennyire, mert te is mintha kicsit visszafogtad volna magad.
- Lehet. De biztosíthatlak, hogy most visszatért Szandra Burke és nem hagyja, hogy Taylor Daniel Lautner elkanászosodjon! – mondtam komolyan, de persze közben részben viccnek szántam.
- Ajaj – kuncogta el magát.
- Csak viccelek – kuncogtam el magam én is halkan. Hírtelen ismét eszembe jutottak valahogy Tay kollégái és elkomorodva folytattam a mondanivalómat – nem szeretném, ha az új „barátaiddal” találkoznál. Vagyis… - sóhajtottam nagyot – nem foglak eltiltani, mert nincs is jogom hozzá, de félek, hogyha továbbra is velük fogsz lógni, akkor ez a Taylor, akivel most beszélgetek, secc-perc alatt újra el fog tűnni.
- Szóval a kollégáimat tartod a hibásnak, amiért olyan lett a viselkedésem? – kérdezte lágyan.
- Gyanakodok, hogy tele beszélték a fejed minden féle hülyeséggel, ami arra késztetett, hogy idétlen tinédzserként viselkedj, húsz éves létedre.
- Lehet benne valami – vágott egy gondolkodós fejet – de nem fogom rájuk kenni, mert tudom, hogy teljes mértékben én vagyok a hibás mindenért.
- Te tudod. De nekem nagyon nem szimpatikusak és rossz érzésem van felőlük.
- Rendben. Nem fogok velük találkozni. Amúgy se érzem őket barátaimnak, csak a kollégáknak.
- Huh – fújtam ki a levegőt megkönnyebbülve – ennek most kifejezetten örülök.
- És ígérem, hogy amíg meg nem kezdődik a forgatás nyáron, addig igyekezni fogok, hogy a legjobb apa legyek, és, hogy közöttünk mindent rendbe hozzak. Mert mindketten megérdemlitek.
- Jó ezt hallani – mondtam felsóhajtva.
- Én még mindig szeretlek – mondta lágyan.
- Én… - sóhajtottam ismét – ne haragudj, de nem fogom kimondani most – ingattam a fejem.
Láttam rajta, hogy nem lepődik meg. Valójában persze, hogy szeretem, de legfőképpen azért nem érzem, hogy most kimondhatnám neki, mert még mindig megbántottnak éreztem magam és így sosem fogom neki kimondani azt, hogy én is szeretem. Majd csak akkor, hogyha olyan pillanatban leszünk, és hogyha teljesen elmegy belőlem a sértettség érzet.
- Akkor nem szeretsz? – szólalt meg Taylor gondolataimból kizökkentve. Hangjában észlelve némi viccelődést.
- De i… - akadtam meg hírtelen, mivel majdnem kimondtam azt, hogy „de igen”. De hamar ész bekaptam, és tudtam, hogy így akarja kicsikarni belőlem. Ránéztem és láttam rajta, hogy elrejt egy huncut mosolyt – rafinált vagy – lóbáltam meg előtte a mutató ujjam – de amúgy nem! – vágtam rá egy halvány mosollyal, de persze ő tudta, hogy nem így gondolom.
- Akkor megnyugodtam! – vonta meg a vállát elkuncogva magát.
Valahogy a nevetésünk elvitte a rossz és komor hangulatot, és végre most tényleg felhőtlenül újra tudtuk egymást ugratni, a nélkül, hogy valamelyikünk megsértődne.
Miután ki kuncogtuk magunkat, Taylor halványan mosolyogva a szemembe nézett, és azzal a tekintetével egyből a rabjává tett. Régen történt már ilyen, hogy csak úgy nézünk egymás szemébe, minden szó nélkül, de végre megtörtént. Már ez is nagyon hiányzott, hiszen imádom ezt a tekintetét, de ugyanakkor utálom is, mert mindig meg tudja vele lágyítani a szívemet.
A szeme az ajkam és a szemeim között jártak. Tudtam, hogy a békülő csókra készül, és mivel én is arra vágytam, így eszembe se jutott ellenkezni.
Látta, hogy nem húzódok tőle, ezért bátrabban hajolt oda hozzám, de még mielőtt összeérintkeztek volna ajkaink, kezét lágyan a nyakamra helyezte, majd bizsergető érintésével, lassan elkezdte simogatni, amitől egy libabőr száguldott át testemen, hiszen az idejét se tudom, mikor érintett meg így utoljára. Lehunytam a szemem, hogy vegyek egy mély levegőt, mielőtt elveszítettem volna az eszem, majd összeszedve magam, újra tekintetébe fúrtam magam. Annyira tisztán és őszintén nézett, hogy még magamat is észrevettem a szemeiben.
Néhány percig így tett, majd még közelebb hajolva hozzám, végre ajkaimhoz érintette gyengéden az övéit, amitől ismét egy libabőr ment át rajtam és furcsa jó érzés kerítette körbe a hasamat. Finom és forró ajkai összhangban játszottak az enyéimmel. Gyengéden csókolt, majd óvatosan furakodott bentebb a számba, s megérezve nyelve édes ízét, testemet egyből elöntötte a forróság. Éreztem, hogy lélegzetem kezd egyeletlenné válni, és a testem ellenállhatatlanul reagált Taylor forró közelségére. A szívem úgy zakatolt, hogy külső szemmel is lehetett látni, ahogy kidudorodik a mellkasomból.
Észbe kaptam hírtelen, és leállítva felperzselt érzéseimet, lassabbakra vettem a csókcsatát, amiből már csak apró gyengéd puszik lettek, majd levegőért kapkodva váltunk el egymástól.
- Úgy érzem nehéz lesz ez a két hét – szólalt meg Taylor, miután elég oxigénhez jutott.
Erre csak mindketten önfeledten elnevettük magunkat halkan. Már is közelebb éreztem magamhoz Taylort, és egyre jobban kezdtem elhinni, hogy valóban visszatért régi énje.
Miután kikuncogtuk magunkat, még mindig mosolyogtam halványan, majd érezve Taylor kezét az enyémen, óvatosan magamhoz húztam, hogy megölelhessem. Taylor persze ellenkezés nélkül, szinte már követelőzően tette, amit testileg mutattam neki. Átölelt gyengéd érintésével, én pedig nyakába fúrva fejemet, csak élveztem a pillanatot.
Néhány percig így maradtunk, majd kibújva ölelésünkből még mindig bájolódva mosolyogtunk egymásra. Feleszméltem arra hírtelen, hogy már lassan reggel lesz, és mindkettőnknek pihenni kellene.
- Menj haza, és aludj egyet te is – simogattam meg a kezemen heverésző, kezét – majd bejössz. Itt úgyis jó kezekben vagyunk. Ha meg gond van, akkor szólok. De nem lesz gond.
- Rendben – bólintott rá halvány mosollyal – reggel, ahogy felkeltem, jövök! – szögezte le felállva az ágyról.
- Ajánlom is! – vágtam rá.
Erre ismét mindketten halkan elnevettük magunkat, majd egy szájra puszival búcsúzva, hamar eltűnt az ajtó mögött. Én is már rettenetesen fáradt voltam, de ugyanakkor boldog is, hogy végül minden jóra fordult. A félelmeim és a gyomorgörcsöm is eltűnt. Nagyon nagy boldogsággal töltött el, hogy végre visszakaptam az én édes Tayloromat. Tényleg megfordult néhányszor a fejemben, hogy talán sosem lesz már ugyanaz a Taylor, de nagyon megnyugtatott és szinte csoda, hogy még is itt volt a szülésnél.
Ezeken elgondolkodva, hamar éreztem, hogy szemeimre álmok szöknek, ezért fáradt szemhéjaimat lecsukva, percek alatt elszenderültem….

131:

Nem tudom hány óra lehetett, de éreztem magamon, hogy nem sokat aludhattam. A nővér kellemes hangja ébresztett fel, ahogy óvatosan szólongatott a nevemen. Bevallom először azt sem tudtam hol vagyok, de ahogy felnyitottam a szemeimet, és kómásan körbe néztem, elmosolyodva jöttem rá, hogy a hajnalban történt események valósnak bizonyultak, és nem csak egy szép álom volt. Lassan ültem fel, mert még mindig éreztem némi fájdalmat. Majd megpillantottam a kis üveggel körbezárt, már-már egy kényelmes babahordozóhoz hasonlító tárgyat, amiben az én életem értelme mocorgott. Azonnal elmosolyodtam rá, és automatikusan le akartam szállni az ágyról, viszont egy újabb éles fájdalom visszahúzott.
- Nyugodjon meg – szólt a nővérke mosolyogva – nem kell felkelnie. Pihenjen csak.
- Megkaphatom? – nyúltam Annabellért.
- Pontosan ezért jöttem – mosolygott – éhes a kislány. Szoptatni szeretné, vagy esetleg hozzak neki újszülött tápszert?
- Hát… ezen nem is gondolkodtam – vakartam meg a fejem elszégyellve magam.
- Ne szégyenlősködjön – legyintett lazán a nővér – csak egymás közt vagyunk – mosolygott – azt javaslom, hogy próbálja meg. De ne ijedjen meg, ha elsőre nem sikerül.
- Rendben – bólintottam kissé zavartan.


Bevallom tényleg nem gondolkodtam ezen, és csak most esett le, hogy tényleg szoptatni kell Annabellt. Valahogy sosem jutott az eszembe. És valóban elszégyelltem magam, ugyanis Tayloron kívül mindenki előtt szégyenlős vagyok, és nem szívesen mutogatom magam. Még ha csak a felső testem egy részét kell kivillantani egy másik nő társaságában, akkor is zavarba jövök.
A kedves nővér óvatosan a karjaim közé adta a kislányom, én pedig tanácstalanul néztem vissza a nővérre, hogy mi legyen a következő lépés, ugyanis semmi olyat nem akarok tenni, ami Annabellnek árthatna.
Érthetően és lassan elmagyarázta, hogy, hogy is kell ezt csinálni, majd félénken és hezitálva fordítottam a fejét a mellemhez. Furcsa érzés volt, ahogy lágyan harapdálta és apró kezeivel finoman fogta. Közben végig éreztem magamon, hogy az arcomba áramlik a vér, de próbáltam azzal nyugtatgatni magam, hogy már láttak ilyet és végül is ez a természetes.
Miután túltettem magam a szégyenlőségemen, csodálkozva néztem Annabellre. Teljesen elkábított és már a látványa is nagy nyugalommal töltött el. Most már értem milyen anyának lenni. Mindenemet oda adnám, csak, hogy ő boldog legyen. Biztos vagyok abban, hogy első szülöttként el lesz kényeztetve, és a nagyszülők sem fognak másként tenni. Persze azért megpróbálom majd úgy nevelni, ahogy engem neveltek a szüleim. Hogy majd tudja azt, hogy attól, hogy gazdagok vagyunk, és nem szenvedünk semmiben hiányt, még nem azt jelenti, hogy nem kell megküzdenie mindenért. Hiszen engem is mindig erre tanítottak. Hogy küzdeni kell, és ki kell tartani amellett, amit el akarunk érni. Arra is meg kell tanítani majd, hogy a pénz nem csak egy tárgy, amit ide-oda költögethetünk, hanem érték, amiből nem mindenkinek jut sajnos. És ami a legfontosabb, hogy mindig meg kell becsülni, azt, amink van. Legyen az pénz, barátság, vagy szerelem. Mind nagyon fontosak. És persze megpróbálok a világ legjobb anyja lenni, annak ellenére, hogy semmi tapasztalatom nincs ezen a téren, de ugye a gyakorlat teszi a mestert. Nekem is csak bele kell majd tanulnom, hogy, hogyan is működik ez a dolog. Bár már is érzem az első anyai ösztönöket.
Miután végzett, jól lakottan borítottam vállamra óvatosan, majd gyengéden ütögetve apró kis hátát, megvártam, míg halkan böffent egyet, mivel ugye ezt már tudom, hogy meg kell tenni. A nővér közben elnézést kérve távozott a kórteremből, én pedig ismét a karjaim közé tettem drága csöppségemet, és csak figyeltem, ahogy lassan álomba szenderül. Ismét elfogott az az érzés, hogy az, akit a karjaimba tartok, nem más, mint egy kis csoda, hiszen annyira szép volt, és annyira hihetetlen, hogy ő az enyém. Tényleg oly régóta vártam már, hogy közelről csodálhassam, és most, hogy itt van élő nagyságban, ráadásul teljesen egészségesen, maga a mennyországba érzem magam. Főleg, hogy Taylorral tisztáztuk a dolgokat. Bár még vannak kétségeim afelől, hogy nem fogja betartani az ígéretét, de pozitívan veszem fel, és bízom abban, hogy nem fog visszatérni az utálatos énje.
Talán fél órája nézegethettem Annabellt, mire már teljesen álomba merült, és látványára én is éreztem magamon, hogy még fáradt és álmos vagyok. Ezért óvatosan megpróbáltam kitápászkodni az ágyból, hogy még véletlenül se keltsem fel. Bár fájt minden részem, de rá se hederítettem. Miután sikerült az ágy szélére ülnöm, lassan felálltam és átraktam az ágy mellett hagyott kis üveges, kereken gurítható baba hordozóra, ami általában csak a kórházakban található. Letettem, és miután meggyőződtem, hogy biztosan alszik, és nem is fog felkelni, én is visszafeküdtem, és bár nem akartam szívesen elaludni, de a szemeimre hamar rá telepedett a fáradtság érzése, így én is percek múlva már az álmok táborát istenítettem.

Taylor szemszög

Egész este szinte alig tudtam aludni. Forgott az agyam mindenféléről. Legfőképpen a tegnapi napról, és a mai hajnalról. Bántott még mindig az, ahogyan viselkedtem a szeretteimmel és még mindig nem találtam ép magyarázatot arra a kérdésre, hogy: miért? És azt hiszem nem is fogom rá megtalálni a megfelelő választ. Megfogadtam magamnak, hogy nem fogok több ilyet művelni, hiszen láttam mindenkin, hogy mennyire súlyosan megbántottam őket. Persze nekem az volt a legfontosabb, hogy Szandra megbocsásson nekem, hiszen, ahogy mondta, őt bántottam a legtöbbet, holott mellette kellett volna lennem és vigyáznom kellett volna rá. Bánom, hogy ennyire elfajult a viselkedésem, ráadásul végig azt hittem, hogy a többiek változtak meg nem pedig én. Szandra kérdései rendesen pofán csaptak, és tényleg akkor jöttem rá mindenre. Ezen túl minden erőmmel azon leszek, hogy mindenkit ki tudjak békíteni, és, hogy eleget tegyek az apai kötelességeimnek. Nem fogok megint csalódást okozni se Szandrának, se Annabellnek, se senkinek.
Erről jut eszembe! Azt is megbántam, hogy még is elmentem arra az átkozott megbeszélésre. Egyetlen jó cselekedetem az volt, hogy már hazaindultam az éjféli járattal és nem vártam meg a reggelt. Nem bocsájtottam volna meg magamnak, ha nem lettem volna ott a lányom születésénél. Olyan jó ezt kimondani. Az én lányom. Bár mindig is irtóztam az orvosi dolgoktól, de ahogy láttam épp megszületni, minden olyan dolgot elfeledtetett velem, amitől eddig meghátráltam. Majd elállt a lélegzetem, amikor először megláttam. Férfi létemre bevallom még a könnyek is elárasztottak, de büszkeségem nem engedte, hogy ezt kimutassam. Úgy érzem, hogy most már teljes az életem. Fiatalságom révén, nem túlzottan érdekel, hogy ki, mit gondol. Én akkor is eleget fogok tenni a kötelességeimnek, és megpróbálok a lehető legjobb apa lenni, hiszen az a kis csöppség teljesen megérdemli. Ugyanakkor Szandrának is meg fogok tenni mindent, hogy rendbe hozzam azt, amit leromboltam közöttünk. Még, ha kell, tényleg lehozom neki a csillagokat is. Csak bocsásson meg nekem.
Fogalmam sincs hány óra környékén járt már az idő, de ahogy felkeltem, egyből kipattantak a szemeim, hiszen minél hamarabb be akartam menni a kórházba az újdonsült kis családomhoz. Így hamar kimásztam az ágyból, és a fürdőbe eredve elvégeztem a reggeli dolgaimat. Azok után, gyorsan felöltöztem, majd hírtelen csak úgy a fejembe csapódtak a gondolatok, hogy nekem előtte még van némi elintézni valóm sajnos. Először is, fel kell hívnom a bejárónőt, hogy a mai nap folyamán megkezdheti nálunk a munkáját. Így első lépésként úgy döntöttem, hogy az idő ellenére, most felhívom. Előkaptam a telefonom és néhány csörgés után, végre felvette Marie, majd elmeséltem neki a jelen helyzetet és egyeztettünk, hogy mikor fog idejönni a holmijaival, hogy én is itthon legyek akkor. Miután letettem a telefont, végre úgy éreztem, hogy most már lassan bemehetek hozzájuk, viszont újra egy ötlet szánkázott át az elmémen. Az, hogy nem-e kellene valami kis ruhát bevinnem Annabellnek? Hiszen csak nem lehet egész végig betakarva, abba a fehér pólyába! Így átléptem a szemben lévő szobába, amit Szandra, Lauren és Jace segítségével berendeztek. Szégyenemre, mióta hazajöttem csak egy futó pillantást vetettem rá, így végre most jobban körül nézhetek. Már alapból tetszett az ajtón lévő „Annabell” felirat, amit eddig észre se vettem. Kinyitottam magam előtt az ajtót, és bentebb mentem. Egyből szembe tűnő volt a rózsaszín fal. De hiszen mit vártam? Két nővel van dolgom, így egyértelmű, hogy nem lehet más színű a fal, mint rózsaszín. A fényesen csillogó enyhén barna színű bútorok viszont már annál jobban tetszettek. Összhangban voltak a színek teljes mértékben. Mosolyogva néztem körbe, ahogy mindent precízen elpakoltak, és még a kapott kis játékoknak is lett hely. A babaággyal szemben egy fehéren virító, puha fotelt találtam, amit nagyon jó ötletnek tartottam, hiszen elképzelhető, hogy lesznek olyan esték, amikor ott fogok vagy én ülni, vagy Szandra, Annabell altatásával törődve. A babaágyon észrevettem egy rózsaszín takarót. Gondosan rá volt terítve a rácsra. Tudtam, hogy ezt magammal kell vinnem, így egyből a kezembe meg fogtam. Jobban szemügyre vettem a babaágyat. Fehér selymes függöny volt a végében, rózsaszín virág mintákkal benne, ami majdnem csak a földig ért. Fel volt szerelve az ágyra egy zenélő játék, amit ha felhúzunk altató dalt kezdett el játszani, közben pedig körbe-körbe pörögtek rajta a színes mackók. Az ágy belsejében több játék macit felfedeztem, ami még anno Szandra szobájának a polcain heverésztek. Bevallom nagyon tetszett az egész szoba, és tökéletesnek véltem egy kislány számára. Tudtam, hogy bízhatok Szandra stílusában.
Észbe kapva, a szekrényhez léptem és kinyitottam, amiben rengeteg több féle pici ruha volt. A fejemet vakargatva gondolkodtam, hogy melyiket vigyen be. Volt ott mindenféle színű. A fehértől kezdve, az egészen sötét színekig. De mivel jól ismerem Szandrát, ezért a több tucat rózsaszín ruha közül, előhúztam egyet, és végig szemlélve, elégedetten fogtam a kezembe, gondolva, hogy az majd jó lesz. Furcsa volt, hogy ilyen pici ruhát viselnek a kisbabák. És nekem még az is furcsa volt valahogy, hogy a házban, ahol élek, egy babaszoba is volt. Ez nekem ismét szégyen, hiszen már kilenc hónap alatt hozzá szokhattam volna a gondolathoz, még is hülye voltam és nem azt tettem. Ez esetben, magamra vessek.
Kijőve a szobából, mivel még azt terveztem, hogy veszek Szandrának valamit enni vagy inni, így egy táskát elővettem és abba, összehajtva a baba holmikat, beleraktam, majd elvéve a kocsi kulcsot, hamar autóba szálltam és elindultam.
Ám mielőtt a kórházba letértem volna, megálltam egy eldugott kis boltnál, ahol vettem némi gyümölcslevet, rágcsálni valót és persze az elengedhetetlen dolgot: a csokit. Miután szerencsésen, minden felismerés nélkül sikerült megvásárolnom, újra autóba ültem és végre a kórház felé vettem az irányt.
Ahogy közeledtem, már messziről kiszúrtam a fotósokat, mire bosszúsan kezdtem szitkozódni. Biztosan megtudták valahonnan! – motyogtam magamban. És mivel nem akartam, hogy észrevegyenek, így a kórház hátsó parkolójában parkoltam le. Semmi kedvem nem volt kora reggel a kamerák villogását elviselni. Bár így egy egész kört kellett mennem a kórházon, de megérte. A liftbe szállva, gyorsan írtam egy SMS-t Shanellnek és anyukámnak, hogy vigyázzanak, amikor jönnek, nehogy elkapják őket a kórház előtt. Majd megérkezve a második emeletre, elindultam Szandra kórterme felé. Halkan lépdeltem, mert nem akartam felkelteni az egész kórházat, hiszen még csak alig múlt kilenc óra. Majd megérkezve lassan nyitottam ajtót.
Elsőként Annabellt pillantottam meg és egyből mosolyra duzzadt az arcom. Nem mocorgott, ebből azt következtettem le, hogy biztosan alszik. Közelebb lépkedtem halkan, és még nagyobb mosolyra húzva a szám figyeltem, hogy még Szandra is békésen alszik. Nem látszódott arcán a tegnapi kimerültség, sem a fájdalom, amit én okoztam benne. Teljes békében és nyugalomban szuszogott. Óvatosan letettem a kezemben tartott táskát, majd Szandrához oda hajolva, gyengéd halvány puszit nyomtam az arcára, hogy nehogy felkeltsem. Majd Annabellhez fordultam, kihasználva, hogy most senki sem figyel. Furcsa jó érzés került belém, ahogy ránéztem. Pontosan az az érzés, ami hajnalban volt. Még olyan pici és ártatlan, még is ugyanazzal az erővel kápráztatott el, mint anno Szandra. Ő a második nő, vagyis lány… szóval értitek, aki ilyen érzést váltott ki belőlem. Most először éreztem azt, hogy milyen jó is apának lenni. Tudva, hogy ő az enyém, és egy részem benne van. Ahogy jobban megfigyeltem, Szandrát láttam benne. A kis pici orra, a haja, ami már is apró hullámokba volt, a gyengéd keze és… mindene. Kiköpött anyja.
Óvatosan megsimogattam finom tapintású és pici arcát, mire hírtelen összerázkódott és elkezdett mocorogni. Ajaj, most nagy bajban vagyok! – motyogtam magamba. Felkeltettem, pedig egyáltalán nem ez volt a szándékom. Az apró lábaival elkezdett lágyan rugdosni, és nagy barna szemeivel, a tekintetét lassan rám emelte. Most először néztem bele a szemébe, és most még nagyobb csodálatot éreztem felőle. Csodaszép kislány, ebben biztos vagyok. Büszkeség töltött el, hogy én lehetek az egyik szülője.
Már nem csak lábaival, hanem kezeivel is elkezdett fürgén mozgolódni. Úgy látom, apja fajta is akad benne! – motyogtam ismét elmosolyodva.
Szinte hívogatóan meresztette rám csoki barna, csillogó szemeit, ami arra késztetett, hogy megérintsem, így automatikusan reagálva, óvatosan megérintettem az apró kis kezét. Meglepetésemre, egyből rászorított az egyik ujjamra, amire ismét egy mosollyal reagáltam. Úgy szorította, mintha sosem akarná elengedni. Nagyon jó érzés volt ez. Azt hiszem már is felismert, hogy ki is vagyok az ő számára. Egyre jobban megszeretem ezt a vagány kiscsajt, aki már pár órásan le is tudott nyűgözni, csak azzal, hogy létezik.
Folyamatosan rá figyeltem, egyszerűen nem tudtam levenni róla csodálkozó tekintetemet.

Szandra szemszög

Halk mocorgásra figyeltem fel, amikor felébredtem. Lassan kezdtem nyitogatni a szemem, és mikor megláttam, ki álldogál az ágy mellett, és Annabell fölött, azonnal mosolyra húzódott a szám. Nem akartam, hogy Taylor észrevegye, fent létemet, így inkább halkan meghúztam magam és csak figyeltem, ahogy tekintetével folyamatosan Annabellt figyelte. Nagyon jó volt őket nézni, ahogy épp kialakítják egymás között az apa-lánya kapcsolatot. Most először láttam Tayloron, hogy büszkén és, hogy teljes csodálattal néz rá. Azt hiszem végre ő is megérezte, hogy milyen csodás érzés szülőnek lenni.
Bizonyára Taylor hamar észrevette, hogy őket figyelem, mert néhány perc elteltével felém fordult, és halványan elmosolyodott.
- Szia – suttogtam én is elmosolyodva.
- Szia – nézett rám csillogó szemekkel – mióta vagy te fent? – ráncolta a homlokát meglepődve.
- Pár perce – vontam meg a vállam – és te mikor jöttél?
- Hát… úgy fél órája – fordult vissza Annabellhez.
- Felkelthettél volna – motyogtam.
- A-a. Nem akartam – ingatta a fejét – nézd, hogy szorítja az ujjam – állt arrébb, hogy láthassam, és nézett rám csodálkozó pillantásával.
- Olyan aranyos! – motyogtam ellágyulva, ahogy figyeltem őket.
- Az – vágta rá mosolyogva.
- Nem akarod megfogni? – néztem Taylorra.
- Hát… - húzta el a száját hezitálón – félek, hogy összetöröm vagy valami – kuncogta el magát.
- Dehogy töröd össze! – vágtam rá – a lényeg, hogy a fejét fogd.
- Oké – fújta ki a levegőt.
Láttam rajta, hogy izgul, pedig csak a lányát szeretné meg fogni. Persze most először fogja meg, így érthető, hogy kicsit ideges. Ahogy mondtam neki, óvatosan az egyik kezét a feje alá tette, a másikkal pedig az aprócska teste alá, majd lágyan felemelte. Gyorsan elvettem a lábam az ágy széléről, Tay pedig leült oda, végig Annabellen tartva a szemét, aki izegve-mozogva mocorgott a kezében. Óvatosan közelebb húzódtam, hogy én is Annabellt megpillanthassam, ugyanakkor Taylort is figyeltem. Jó érzéssel töltött el, hogy nem hátrál meg az apai kötelességeitől, és végre férfiként viselkedik. Még mindig volt bennem némi megbántódás, de, ahogy viselkedik Annabellel, az mindent elfeledtet velem. Egy igazi apát láttam meg benne, aki szereti és törődik az alig néhány órás lányával.
- Mi az? – szólalt meg Taylor ezzel kizökkentve a gondolataimból.
- Semmi – ingattam a fejem mosolyogva.
- Akkor ne nézz így, mert még zavarba hozol! – mosolyodott el valóban kissé félénken, amin bevallom meglepődtem.
- Téged? Zavarba hozni? Lehetetlen! – ingattam a fejem.
- Pedig hidd el! – kuncogta el magát – inkább mondd el mi volt miután elmentem? – tért gyorsan más témára.
- Oké – mosolyogtam – nem sok minden. Behozták kora reggel és meg kellett etetni – magyaráztam, amire csak rám nézve huncutul elmosolyodott – ne vigyorogj! – morogtam le gyorsan mosolyogva.
- Meg se szólaltam! – mosolygott még mindig azzal a huncut képével.
- Most hátba vágnálak, de mivel nálad van Annabell, nem foglak – húztam fel a szemöldököm mosolyogva – szóval vedd úgy, hogy kaptál egy hátast!
- Uh, ez fájt! – húzta el a száját le nem hervadó mosollyal.
- Bolond! – ingattam a fejem kuncogva.
- Ne beszélj így előtte! – morgott le.
- Jajj, elnézést! – tettem fel mindkét kezem védekezően.
Erre csak mindketten halkan elnevettük magunkat.
- Egyébként, kész vannak a papírjai – motyogtam miután kinevettük magunkat.
- Oké – bólintott – oh, én meg hoztam neki ruhát, ha nem bánod. Meg neked is hoztam egy kis rágcsát – adta a kezembe Annabellt, majd felállva az ágyról, előhúzta a kislánynak hozott dolgokat.
- Oh, elhoztad a kis takarót. Honnan tudtad, hogy ezt alapból be akartam hozni? – néztem rá meglepetten.
- Nem tudtam – ingatta a fejét – csak gondoltam… örülnél – vonta meg a vállát.
- Te ma nagyon a kedvembe akarsz járni! – húztam össze a szemem rá. De persze tényleg nagyon örültem, hogy kedveskedni akar nekem.
- Igyekszek – vonta meg a vállát.
- Nagyon helyes! – bólogattam.
- És, ha már itt járunk. Meg kell, hogy dicsérjelek a szobája miatt. Nagyon ízléses – mosolyodott el.
- Oh, köszi. De nem csak az én érdemem – legyintettem.
- Tudom én, hogy Lauren is nagyban közre játszott. Attól, hogy nem voltam jelen, tudtam, hogy mi történik.
- Na, ne mond! – vágtam rá – akkor miért csak most vetted észre, hogy van a házban egy gyerek szoba? – húztam fel a szemöldököm.
- Ezt már megbeszéltük – komorodott el.
- Oké, csak kérdeztem – mosolyodtam el halványan.
- Felhívtam reggel Marie-t, hogy ma jöhet. Délelőttre beszéltük meg, hogy akkor fogja hozni a holmijait is, így majd arra az időre elmegyek.
- Na, ezt jól tetted, hogy felhívtad! – bólogattam.
- Hát… ne akkor költözzön befelé, amikor már ti is otthon vagytok – vonta meg a vállát.
- Ühüm – bólogattam ismét – szeretném, ha ma elmennél Laurenékhez!
- Oké – bólintott – ha végeztünk Marie-val, akkor elmegyek.
- Nem akarom, hogy rosszba legyetek. Ő a legjobb barátnőm. Nem hiányzik az, hogy ti ketten szítsátok egymás között a tüzet. De ugye tudod, hogy Jace-nek is tartozol egy hatalmas bocsánatkéréssel?
- Tudom – hajtotta le a fejét – ő meg az én legjobb barátom. Nem kellett volna hátba szúrnom és elfordulnom tőle.
- Így van! – vágtam rá – de meg fognak bocsátani, mert szeretnek téged! – mosolyodtam el halványan, s erre csillogó szemekkel felkapta a fejét.
- Akkor te is szeretsz! – húzogatta a szemöldökét viccesen, és jött közelebb.
- Nem, én, nem szeretlek! Hanem utállak! – állítottam meg mielőtt megcsókolt volna, tetetett komolysággal.
Elmosolyodott huncutul, értve, hogy pont az ellenkezőjét érzem, majd Annabellhez fordult.
- Hallod te ezt? Az anyád ki nem állhat engem! Mit tegyünk, mit tegyünk?! – emelte rám lassan a tekintetét mosolyogva.
- Te gazfickó! – ingattam a fejem mosolyogva.
- Na, még ezt se hallottam a szádból! – kuncogta el magát meglepődve.
- Hát… most hallottad – vontam meg a vállam, végig tartva vele a szemkontaktust.
Elmosolyodott ismét, tipikus azzal a tekintetével, aminek sajnos nem igazán tudok ellenállni, majd hagyva magam, közelebb hajolt és egy gyengéd csókot lehelt az ajkaimra. Szétválva egymástól, alig pár centire megállította előttem az arcát, és csakúgy, mint az előbb, folyamatosan mosolygott. Tudja, hogy ezzel a tekintettel tud nagyon megbabonázni, és most sem történt máshogy.
- Fogd be! – motyogtam észbe kapva, és gyorsan lenéztem Annabellre elmosolyodva.
- Ismétlem: meg se szólaltam! – kuncogott Tay – és már mondtam, hogy ne beszélj előtte így!
- Úgy látom, nagyon érzed ezt az apás dolgot – néztem vissza rá felhúzott szemöldökkel.
- Hát… legalább ezt ne rontsam el – vonta meg a vállát elkomorodva.
- Nem azért mondtam! – ingattam a fejem bocsánatkérően, hiszen láttam rajta, hogy újra eszébe jutottak a tettei, én pedig nem akartam elvenni a jó kedvét.
- Tudom – suttogta elhúzott szájjal.
- Nem akartalak elszomorítani.
- Nehogy már neked legyen bűntudatod – horkant fel.
- Nem is csak… jó kedved volt és nem akartam elvenni.
- Nem vetted el – ingatta a fejét – csak eszembe jutott, és ez még jobban ösztönöz arra, hogy mindent jobban és helyesen csináljak.
- Aha, értem – bólintottam.


Taylor óvatosan letelepedett mellénk, majd ismét Annabellen ragadt a tekintete, én pedig ezt csak elmosolyodva figyeltem. Az elmémben dédelgetett kis álom valóra vált. A terhességem alatt, mindig is azt képzeltem, hogy Annabell születése után, Taylor már a kórházban apaként fog viselkedni, és ez így is történt, annak ellenére, hogy ez az álom a terhességem utolsó stádiumába kezdett megrepedezni. Megkönnyebbülést jelentett ez számomra, és persze boldogságot. Most már egyre jobban elhiszem, hogy Taylor be fogja tartani a szavát, és nem fog minket magunkra hagyni, hiszen látom rajta az aktív változást, és a néhány hete mutatkozott Taylorból már semmi nem lett. Visszatért az igazi Taylor Daniel Lautner, akit a világ egy jó szívű és szerény fiúnak ismert meg. Fiút mondtam? Úgy értem, férfi. Mert így viselkedik egy igazi férfi és pontosan ezt várom el tőle. Egyre biztosabb vagyok abban is, hogy azt, ami összerombolódott közöttünk, sokkal könnyebb lesz újra építeni, mint gondolnánk, a mi drága kis Annabellünknek köszönhetően. Hiszen lehet, ha most ő nem lenne, akkor valóban már nem lennénk együtt, mert kétlem, hogy együtt tudnék lenni egy olyan öntelt felfuvalkodott hólyaggal, mint Taylor volt. Igen, de a volt szót kihangsúlyoznám, mert már semmi jel nem utal arra, hogy az ördög Taylor vissza akarna merészkedni közénk. Ha esetleg ez megtörténne, biztosíthatom, hogy Taylor már nem csak Lauren dühös hangját hallgathatja majd, hanem az enyémet is. Hiszen a terhességem alatt mindig próbáltam kerülni a veszekedéseket illetve a feszültségeket, mert féltem attól, hogy valami baja esik Annabellnek, de most, hogy végre köztünk van, nem adok alább, és ha úgy van meg mondom Taylornak a magamét, úgy, ahogy régen is tettem.
Ezen elgondolkodva Taylor mozdulata térített vissza, ahogy szembe megállt velem.
- Na, mennem kell. De sietek, és megpróbálok minél hamarabb visszajönni – mosolyodott el halványan.
- Ajánlom is – motyogtam neki elmosolyodva.
Erre még jobban elmosolyodott csillogó szemeivel, majd egy rövid és halvány csókot váltva, el is tűnt az ajtó mögött.
Annabell már hevesen mozgolódott a karjaimba, és mivel a nővér említette, hogy két óránként van az etetés, így úgy gondoltam, hogy most alkalom nyílik rá, hiszen senki sincs bent, és senki sem zavarhat meg. Így gyorsan visszaemlékeztem mindenre, amit a kedves nővér mondott, és Annabellt a kellő pozícióba helyezve, nekiláttam az etetésének.
Miután végeztem mindennel, óvatosan felálltam és Annabellt beleraktam az ideiglenes ágyába, majd lehajolva a táskához, amit Tay hozott, megnéztem, hogy mik voltak benne. Persze egyből felfedeztem a kis ruhácskát, amit neki hozott.
- Hogy milyen édes apukád van neked! – motyogtam Annabellnek, aki mintha értené egyből elkezdett a kezével-lábával mozgolódni.
Ilyenkor annyira aranyos volt, hogy majd meg faltam a kis csöppségemet. Mivel nem akartam, hogy Annabell egész végig abban a fehér pólyában legyen betakargatva, így úgy döntöttem, hogy ha már Taylor behozta neki azt az édes kis rózsaszín ruhát,- ami csatolós volt középen, és apró kis csillogó díszek voltak az egyik oldalán, illetve hosszított volt a kar résznél, és a láb résznél – feladom rá. De mivel még elég gyakorlatlan vagyok ebben, ezért óvatosan csináltam mindent, hogy véletlenül se sértsem meg a kislányt. Lassan kihámoztam a gondosan betakart fehér pólyából, de mielőtt rá adtam volna, csillogó szemekkel meredtem rá milyen kis picike az egész teste is. Most először láttam egész testében, hiszen eddig mindig abba a pólyába volt bebugyolálva. Annyira aranyos volt, hogy tényleg azt hittem felfalom a kis pici lábujjait, ami még az én kisujjamtól is kisebb volt. Néhány percig így vizslattam csodálkozva, majd észbe kapva, nehogy megfázzon, lassan felöltöztettem, és a szintén rózsaszín kis takarójába bebugyoláltam, majd a karom közé vettem, és visszafeküdtem az ágyra. Továbbra is folyamatosan Annabellt néztem. Egyszerűen nem tudtam vele betelni. Már a csend is csodálatos időtöltés volt vele. Sőt, ahogy a karjaimba mocorgott és tekintetével engem fürkészett, egyszerű boldogság érzet ment át rajtam. Mintha tudta volna, hogy ki vagyok neki. De hát persze, hogy tudja. A babák megérzik az anyjukat. Legalábbis ezt szokták mondani. És ez fordítva is így van. Biztos vagyok abban, hogy soha senkinek nem adnám oda ezt a kis csodát, és nem értem azokat az anyákat, akik felnevelhetnék a gyereküket, még is van szívük oda adni, vagy otthagyni valahol. Még is milyen anya az ilyen? Kőből van a szíve vagy mi? Legalább akkor ott hagyják, ahol tud majd valaki vigyázni rá, és nevelheti. Milyen ez a mai világ! Tele van goromba nőkkel, akik csak magukkal tudnak foglalkozni. Legalábbis ez derül ki a hírekből. Sosem fogom megérteni őket, hogy tudják cserbenhagyni a saját vérüket. Én biztos nem lennék képes erre.
Gondolkodásomból hírtelen az ajtó nyílása vetett véget, ahogy anyukám, Nick és Stella lépett be. Mondanom sem kell, hogy azonnal egyből elvigyorodtam, hiszen talán ennyire még sosem örültem, hogy végre bejöttek hozzám és láthatom a drága testvéreimet. Egyedül apukám hiányzott, de bizonyára már tud róla, és ahogy hazaért első útja ide fog vezetni hozzám, a kórházba.
- Hát itt vannak az én bébikéim! – mondta anyukám elmosolyodva. Közelebb jött és homlokon puszilt, majd Annabellt is óvatosan megpuszilta – hogy milyen szép ez a kislány! – ingatta a fejét mosolyogva, miután kihúzta magát.
Erre csak szótlanul boldogan és halkan elnevettem magam.
- Teljesen egyetértek veled anyu – jött közelebb mosolyogva Nick, majd ő is homlokon puszilt – gratulálok, tényleg nagyon szép – nézett Annabellre csillogó szemekkel – kiköpött anyja! – motyogta néhány másodpercnyi vizslatás után.
- Ezzel vitába szállhatnék, de most nem teszem – kuncogtam el magam.
Nick is halkan elkuncogta magát, majd Stellára terelődött a tekintetem, aki még mindig az ágyam tövében állt félénken.
- Szia, Stella! – mosolyogtam rá.
- Szia – mosolyodott el ő is.
- Nem akarod megnézni az unokahúgod?
- De – vágta rá heves bólogatással.
- Gyere ide, bátran – mosolyogtam.
Bár még mindig kicsit félénken, de ugyanakkor bátrabban jött közelebb, majd Nick felültette velem szembe az ágyamra, és Stella aranyosan kezdte nyújtogatni a nyakát, hogy megpillantsa újszülött unokahúgát.
- Jajj, de aranyos! – vigyorodott el kis szemlélés után.
- Úgy gondolod? – mosolyogtam rá.
- Igen – vágta rá.
- Hát… ennek a kislánynak, te vagy a nénikéje. Tudtad ezt?
- Nem – ingatta a fejét meglepődve.
- Pedig így van. Te vagy az ő nagy nénikéje.
- Tényleg? – vigyorodott el.
- Bizony – vágtam rá.
- Megfoghatom? – kérdezte csillogó szemekkel.
Anyukámra néztem tanácstalanul, hogy oda adhatom-e neki, aki csak halványan bólintott.
- Rendben, de óvatosan fogd meg, mert még nagyon pici – adtam lágyan a kezébe, úgy, hogy véletlenül se ejthesse el.
- Oké – vigyorgott aranyosan.
Annabell ekkorra már mélyen elaludt, és most sem kelt fel. Annyira aranyosak voltak mindketten. Ennyire boldog még talán sosem voltam. Azt hiszem, kimondhatom, hogy most már teljes az életem. Semmi másra nincs szükségem. És igaz volt az a mondás, hogy egy nőnek az élete kisbaba nélkül üres. Bár az én életem nem mondható annyira üresnek, de mindig is éreztem egy kis helyet, amit most Annabell létezése töltött be.
- Annyira cuki! – rikkantott fel Stella hírtelen mosolyogva – majd játszhatok vele?
- Igen, persze – mosolyogtam rá – bár most még kicsike, de majd ha elkezd nőni, akkor majd játszhatsz vele, sőt még vigyázhatsz is majd rá.
- De jó – vigyorgott.
- Kicsi Stellám – szólalt meg anyukám – ide adod nekem is egy kicsit? Egész este alig bírtam magammal, már annyira jönni akartam – mosolyodott el rám anyukám – vagy Nick, ha te is meg szeretnéd fogni, akkor hajrá. Mert én nem tíz percig akarom a karjaimba tartani.
- Oké, akkor inkább most meg fogom – kuncogta el magát Nick.
Lassan elvette Stellától, és immár Nick karjaiba volt a kis édeském.

- Hát, hugi – motyogta Nick végig Annabellt figyelve – büszke vagyok rád, komolyan! – nézett fel rám mosolyogva – eddig is az voltam, de ezek után, már csodállak is.
- Oh, köszi – nevettem fel halkan.
- Remélem az a tökfej normálisan viselkedett, mert ha nem esküszöm, kiütöm.
- Nyugi, minden rendben volt – mosolyogtam rájuk.
- Akkor okés – mosolyodott el ő is.
Kis ideig még Nicknél volt, majd látva anyukám toporzékolását, Nick sóhajtozva adta oda anyukámnak, aki már tényleg alig bírt magával, és ahogy megkapta, egyből olyan csillogó szemekkel nézett rá, amit még nem igazán láttam.
- Jaj, nem tudok betelni ezzel a kis csöppséggel – ingatta a fejét rám nézve. Közben leült az ágy másik oldalán lévő kényelmes fotelbe.
- Én is így vagyok vele – mosolyogtam boldogan – és apu tud már róla?
- Igen – nézett rám anyukám – azt mondta, hogy talán már ma estére hazaér, és egyből be is fog jönni – mosolyodott el.
- Ennek nagyon örülök. Rég láttam már aput. Hiányzik. És jó lenne, ha összeismerkedne az unokájával.
- Nyugodj meg. Ahogy ismerem, a legközelebbi géppel már jön is hazafelé, hogy láthassa Annabellt.
- Remélem is – vágtam rá.
- Még most nézem, hogy az a takaró van rajta, amit vettünk neki. Nem emlékszem, hogy tegnap behoztuk volna – nézett fel rám meglepődve.
- Taylor hozta be – mosolyodtam el – meg azt a ruhát is, amit ráadtam.
- Már volt bent ma? – húzta fel a szemöldökét.
- Ühüm – bólogattam hevesen – korán bejött. De van egy kis elintézni valója otthon délelőtt, ezért majd csak délután fog ismét bejönni.
- A lényeg, hogy nem viselkedik gyerekesen – húzta el a száját anyu.
- Tegnap este még itt maradt miután elmentetek és megbeszéltük a dolgokat. Bocsánatot kért meg minden. Ma pedig teljesen úgy viselkedik, mint egy arany apa.
- Végre férfiként viselkedik! – mordult fel Nick – ha nem jött volna meg az esze, komolyan kiütöttem volna azt a száz wattos fogsorát!
- Nyugi – kuncogtam el magam – veletek is tisztázni fogja a dolgokat, de előbb elküldtem, hogy bocsánatot kérjen a barátaitól.
- Nagyon helyes. Ideje volt, hogy megjöjjön az esze – mondta anyukám halványan elmosolyodva.
- Hm… igen – bólogattam egyetértően – de ha látnátok Annabellel… - mosolyodtam el – olyan, mint akit teljesen kicseréltek. Imádja ezt a kis csajt!
- Hát még szép, hogy imádja! – szólt Nick – csak a saját lánya! Én is imádom! – mosolyodott el drága bátyám is.
- Abban biztos vagyok, hogy Annabellnek lesz a legjobb nagybátyja – mosolyogtam Nickre.
- Hé – szólt közbe Stella durcásan.
- És persze a legjobb nagynénje – mosolyogtam rá is, mire ő is elvigyorodott.

Folyamatosan beszélgettem a drága családommal, és közben elkezdtem eszegetni azokból, amiket ők hoztak be nekem, mivel már elég éhes voltam. Anyukám sokszor megjegyzett valami szépet Annabellről, hiszen egész végig el nem engedte újdonsült és első kis unokáját.
Nem sokra rá újra nyílni kezdett az ajtó, mire kíváncsi szemekkel fürkésztem, hogy ki fog belépni, majd meglátva először Debi mosolygós arcát, egyből gondoltam, hogy ezúttal a Lautner család látogatott meg. Debi után természetesen sorba jött Make, aztán pedig Dan is. Ők is meglepődtek, hogy ilyen sokan összegyűltünk, de én nagyon örültem, hogy a család egybe van. Már csak Taylor és apukám hiányzott.
Mindenkit köszöntöttem, majd anyukám nagy nehezére oda adta Annabellt a másik nagyijának, Debinek, aki szintén csillogó szemekkel fogta karjai közé és ő is megjegyzett valami szépet, kislányomról. Én viszont végig Dan arcát fürkésztem, hiszen az ő reakciójára voltam a legjobban kíváncsi, mert az egész terhességem alatt, ritkán beszélt velem róla. De egyből leesett, hogy ő is nagyon örül, hiszen csodálkozva nyújtogatta a nyakát, hogy láthassa Debi karjai közt. Furcsa volt Dan-t nagypapa szerepbe látni, de be kell vallanom, hogy nagyon tetszett. Debi után következett Make, aki szintén úgy reagált, mint az én kicsi húgom, Stella, majd végül Dan fogta meg Annabellt. Egyértelműen le lehetett olvasni róla is a büszkeséget, és, hogy teljesen el van lágyulva a látványtól. Arra számítottam, hogy nem fogja szavakba önteni az érzéseit, de Dan lágyan elmondta végig rám nézve, hogy „teljesen elvarázsolta az a kis tünemény, és, hogy büszke nagypapaként fog viselkedni, mert már is nagyon megszerette Annabellt”. Persze erre én is boldogan elmosolyodtam. Kis ideig még a karjai közt tartotta, majd Debi türelmetlen toporzékolására, visszaadta neki. Szegény kislányomat ekkor már nagyon sajnáltam, hiszen alig egy órán belül csak hat kézben volt tartva és még annyiszor puszilták meg, ráadásul még előttünk állt a délután is.
Nem tudom mennyi ideig lehettek bent Debiék és anyuék, de biztosan eltelt egy óra, mire úgy döntöttek, hogy ideje menniük. Így még egyszer összepuszilgatták Annabellt, majd tőlem is elbúcsúztak, de mivel már holnap ki is engednek, így nem sok időre búcsúzkodtunk, majd hamar eltűntek az ajtót maguk után bezárva. Szegény kicsi lányom nem tudott aludni, míg itt voltak, így a karjaim közt percek alatt elálmosodott és ezt hatalmas ásításával adta tudtomra. Nagyon édes volt és én még mindig nem tudtam betelni vele. Nagyon szeretem ezt a kis babát, kétségek nélkül. Sőt nem is szeretem, hanem imádom. Egyszerűen nincs arra megfelelő szó, hogy kifejezhessem, mennyire szeretem, imádom az én kis Annabellemet. A terhességem előtt, és az elején nagyon megijedtem az anyaságtól, de mostanra semmi félelem nincs bennem és hihetetlen milyen anyai érzéseket tud belőlem kihozni Annabell. Már többször is elmondtam, de sosem gondoltam volna, hogy tizennyolc évesen egy kórházban fogok feküdni az első kislányommal. Azt meg végképp nem gondoltam volna, hogy ennyire rá fogok érezni az anyaságra.
Most először ötlött belém az a gondolat, hogy vajon milyen lehetett az igazi anyám. Bár mindig elmondom, hogy nekem csakis Shanell az anyukám, de most valahogy jó szívvel tudok a biológiai anyámra gondolni annak ellenére, hogy fogalmam sincs, ki lehet az. Valójában nem túlzottan érdekel még most sem, hogy ki az, de érdekelne az, hogy vajon miért dobott el magától? Hogy volt ahhoz szíve? Vagy tényleg csak nem adták a körülmények, hogy meg tudjon tartani engem? Lehet, hogy még is jó ember én pedig túl hamar elítéltem. Lehet, hogy évek óta keres engem, közben meg fogalma sincs arról, hogy valójában milyen könnyen megtalálhatna, hiszen hála istennek, világszerte ismerik a nevem és csak annyit kellene tennie, hogy eljön Los Angelesbe és itt kezd kutatni. Vagy az is lehet, hogy ő is az a fajta nő, aki túl önző ahhoz, hogy saját gyereket neveljen, és inkább eldobja magától, mint hogy szeretetben felnevelje. De legalább neki volt annyi esze, hogy egy kórházban hagyott, nem egy elhagyatott erdőben, vagy az utca szélén.
Ezeken gondolkodva valahogy egyre jobban furdalta az oldalamat. Lehet, hogy csak a túlzott boldogság érzet hozta ezt ki belőlem, de egy fura ötlet jutott az eszembe. Az, hogy mi lenne, ha elkezdenék utána kutatni? Biztosan meg tudnék valamit. Bár az is lehet, hogy már meghalt. Viszont az adott körülmények miatt, nem hiszem, hogy időm lenne felkeresni. De miért is járatom ezen az agyam? Hiszen nem is tudok róla semmit. Azt sem tudom, hogy néz ki, mi a neve, vagy esetleg hol lakott régen. A szüleim sem tudnak róla mondani semmit, hiszen nem találkoztak vele. Szóval az esélyeim egyenlők a nullával. És amúgy sem szeretném Annabellt veszélyeknek kitenni. Hiszen ki tudja milyen ember a biológiai anyám? Lehet valóban egy komor asszony, aki mindenkiben csak a hibát találja. És vajon mi a helyzet az apámmal? Vajon együtt vannak még? Vagy az is lehet, hogy csak egy futó kalandból vagyok? Ki tudja.
Hírtelen gondolataimból újra az ajtó nyílása vetett véget. Felsóhajtva figyeltem, hogy ki jöhet már megint, majd meglepetten torzult el az arcom, ahogy megláttam Lauren-t és Jace-t mosolyogva bejönni. Persze meglepettségemben én is elmosolyodtam, hiszen nagyon örültem, hogy ők is bejöttek.
- Hát, szia – vigyorgott rám Lauren és köszönt halkan, látva a karjaim közt szundikáló babát.
- Sziasztok – mosolyogtam rájuk.
- Hogy vagy? – jött közelebb Lauren, és óvatosan leült velem szembe az ágyra.
- Nagyszerűen – vágtam rá mosolyogva.
- Megnézhetem a kislányt? – nézett csillogó szemekkel.
- Persze.
Lauren óvatosan közelebb hajolt, és jobban szemügyre vette Annabellt, majd néhány percnyi szemlélgetés után kihúzta magát mosolyogva.
- Gyönyörű szép kisbaba – mosolygott ellágyulva – gratulálok nektek!
- Köszi – mosolyogtam én is.
- Én is hadd lessem már meg a kis hercegnőt! – nyújtogatta Jace a nyakát kíváncsian, mire csak halkan felnevettem, majd Lauren helyet adva neki, ő is megpillantotta néhány percen át – tényleg nagyon szép. Én is gratulálok – ölelt meg óvatosan.
- Köszi – motyogtam kibújva ölelésünkből – Taylor volt nálatok? – tettem fel egyből a kérdést, ami már a megérkezésükkor furkálta az oldalamat.
- Volt – bólogatott Lauren elmosolyodva – bocsánatot kért és mindent elmondott. Hihetetlen milyen rövid idő alatt visszaváltozott. Látod! – húzta ki magát – hatott a kis monológom rá.
- Igen, így van – bólogattam egyetértően – most úgy viselkedik, mint egy arany apa. Szó szerint! Folyamatosan kedveskedik meg minden – mosolyodtam el.
- Helyes, helyes! Muszáj valahogy kibékítenie – kacsintott egyet Lauren – látom, hogy alszik de… - nézett rám Lauren kissé félénken – megfoghatom egy pár percre?
- Persze – mosolyodtam el.
Óvatosan, hogy ne keljen fel, oda adtam Laurennek, aki mosolyogva nézegette a kis szépségemet.
- Most már ti jöttök! – mosolyogtam rájuk halkan elkuncogva magam.
- Oh. Ráérünk még – nézett fel rám Lauren szintén halkan kuncogva.
- Hm… én is ezt mondtam – vontam meg a vállam – most meg csak nézzetek rám. Anya vagyok! – mutattam magamra.
- De próbálkozni lehet! – tette fel Jace a mutató ujját viccesen.
Erre mindhárman elkezdtünk halkan felnevetni, hiszen Jace-nek igaza van. Próbálkozni mindig lehet. Beszélgettünk még néhány dologról és elmesélték, hogy Taylor, hogyan kért tőlük bocsánatot, illetve, hogy szerintük is visszatért teljesen az általunk ismert igazi Taylor. De sajnos nem maradhattak túl sokáig, mert Laurennek dolgoznia kellett, Jace-nek pedig valami dolga akadt, így Lauren vissza adta még mindig édesen szundikáló kislányomat, majd egy gyors búcsúzkodás után, elmentek, így újra kettesben hagyva Annabellel. Bevallom most már nagyon reméltem, hogy Tayloron kívül senki nem fog jönni látogatóba, mert én is eléggé elfáradtam, és szerettem volna már egy nagyot aludni, annak ellenére, hogy még csak a délután közepénél jártunk. Ám, amikor eldöntöttem, hogy Annabellt lerakom aludni, amíg én is pihenek egy kicsit, elkezdett mocorogni és nyitogatni a szemét. Feltűnően gyorsan kezdett el mozgolódni és nyöszörgéséből bevallom nem tudtam, hogy mit tehetnék. Az órára pillantottam, ami már jelezte, hogy talán éhes, ezért egyből rájöttem, hogy ez lehet nyöszörgésének tárgya. Így újra belekezdtem a már szokásos menetbe.
Bevallom kezdtem már élvezni ezt a szoptatásos dolgot. Valahogy ezekkel az etetésekkel, egyre közelebb éreztem magamhoz Annabellt, és tudom, hogy ez a fajta etetési módszer nagyon sokat javít az anya-lánya kapcsolatokon. Ráadásul most már egyre kevésbé érzem emiatt magam elszégyellve, hiszen meggyőztem magam, hogy ez a természetes és senki nem fog kinevetni, ha véletlenül így lát.
Hírtelen ismét nyílni kezdett az ajtó és újra felsóhajtva vártam, hogy ezúttal ki lép be, de, ahogy megláttam ki jött meg, immár megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat.
- Uh, látom zavarok! – húzta el Tay a száját.
- Ne viccelj már! – morogtam le egyből – gyere befelé! – mosolyodtam el.
- Hát… csak azt hittem szégyenlős vagy! – mosolyodott el huncutul.
- Már nem – vágtam rá.
- Akkor jó – kuncogta el magát – hoztam sütit – mutatta fel a csomagolt dobozt.
- Uh, nem mondod! – néztem rá csillogó szemekkel – ezért imádlak!
- Tudom én, mi kell neked – húzogatta a szemöldökét kajánul.
- Hát nem az, amire most gondolsz! – húztam fel a szemöldököm mosolyogva. Erre hamar lerogyott a vigyor az arcáról.
- A sütire gondoltam – motyogta kis szünet után.
- Persze, persze – mondtam hitetlenkedve. Túl jól ismerem már, szóval…
Letette a sütit a mellettem lévő éjjeli szekrényre, majd gyengéden belepuszilt az arcomba. Megkerülte az ágyat, és leült a mellette lévő fotelbe, majd folytattam a mondanivalóm.
- Hallom voltál Laurenéknél – mosolyodtam el.
- Úgy látom, már akkor jártak is itt – mosolyodott el ő is.
- Igen, itt voltak, de nem, sokáig mert dolguk volt. De a lényeg, hogy béke van, igaz?
- Igaz – bólogatott.
- Helyes! – vágtam rá.
Miután Annabell végzett, ugyanúgy óvatosan a vállamra raktam a fejét, és a hátát megveregettem gyengéden, míg kellett, majd ásítva raktam vissza karjaim közé.
- Úgy látom, egyre jobban belejössz ebbe – mondta Tay mosolyogva.
- Ösztönből jön most már – vontam meg a vállam. Hírtelen újabb ásítás vett maga alá, mire gyorsan az egyik kezemet, amelyikkel nem tartottam Annabellt, a szám elé kaptam.
- Fáradt vagy? – kérdezte gyengéden Tay.
- Ühüm – bólogattam – elég volt ma a látogatókból. Nem akarok többet – ingattam a fejem – gondolhatod, anyukádék meg az én anyukámék egyszerre voltak itt. Olyan zsivaj volt, hogy szegény picikénk se tudott aludni – magyaráztam neki – rá tíz percre meg jöttek Laurenék, szóval kábé annyi időm volt pihenni.
- Elhiszem – mosolyodott el – akkor add ide. Majd én vigyázok rá, amíg pihensz – állt fel kitárva a kezét.
- Az jó lesz – egyeztem bele azonnal, hiszen jelenleg Taylor volt az egyetlen, akiben megbízom a felől, hogy úgy vigyáz Annabellre, mint a szeme fényére.
Óvatosan elvette, majd visszaült a kényelmes fotelbe.
- Egyébként Marie beköltözött. Azzal telt el az idő, hogy megmutattam neki, hogy mi hol van. De minden simán ment.
- Örülök – bólogattam fáradtan – tudod min gondolkodtam ma?
- Min? – nézett rám kíváncsian.
- Az igazi anyámról – erre a kíváncsi tekintete hírtelen meglepetté változott.
- Hogy-hogy? – kérdezte.
- Nem tudom – vontam meg a vállam – csak eszembe jutott. Hogy vajon milyen ember lehet, és meg tudja-e nekem adni a válaszát arra, hogy miért hagyott el?! Egy percig az is átfutott az agyamon, hogy talán elkezdek kutatni utána. De inkább nem, mert minden időmet Annabellre akarom szentelni.
- Furcsa, hogy pont most rágódsz ezen.
- Tudom, hogy eddig ellenséges voltam ezzel a témával, de… most valahogy elkezdett érdekelni. Nem is tudom – vontam meg a vállam.
- Ha gondolod, utána járhatok a dolognak.
- Nem – ingattam a fejem – még is miből indulnál ki? Semmit sem tudunk róla. Inkább csak a sorsban hiszek. Ha úgy akarja, akkor úgy is fel fog bukkanni, ha pedig nem, akkor nem – vontam meg a vállam.
- Ez is igaz – értett velem egyet.
- Egyébként már holnap után haza engednek minket – mosolyodtam el.
- Tényleg? – csillant fel a szeme – és mikor?
- Azt nem tudom, de remélem, hogy már délelőtt!
- Azt hittem több napig bent lesztek, de ez jó hír – mosolygott.
- Nagyon szeretnék már végre hazamenni.
- Én is szeretném már – vágta rá mosolyogva.
Erre ismét el kellett mosolyognom, hiszen valóban azt láttam rajta, hogy őszinte, és nem csak azért mondja, mert az jól esik nekem. Egyre jobban éreztem a rám nehezülő fáradtságot, így gyorsan eldaráltam Tay-nek, hogy ledőlök kicsit, majd a fejemet a párnába mélyesztve, lecsuktam az épp már lefelé ragadó szemhéjaimat.

Néhány óra pihenés után, arra lettem figyelmes, hogy bejön egy nővérke, és mivel már javában este volt, így kötelessége volt elvinni Annabellt. Nem túlzottan örültem annak, hogy elviszi, mert mindig féltem, nehogy valami baja essen, de ez a szabály és nem tudok ellene mit tenni. Így Taylor is és én is elbúcsúztunk az aprócska kislányunktól, majd a nővér halkan ki is gurította a kórteremből.
Taylorral még beszélgettünk szinte mondhatni, hogy órákon át. Részletesebben elmesélte, hogy milyen napja volt, és, hogy, hogy fogadták Laurenék a szívéjes bocsánatkérését. Mivel már késő volt, és nem akartam, hogy Tay holnap kialvatlanul jöjjön be, így elkezdtem mondogatni neki, hogy menjen haza, és majd holnap jön, de először nem igazán hallgatott rám. De végül egy kis győzködés után, még is rávettem, így egy gyors búcsút véve egymástól, hazaindult.
Én is újra éreztem magamon a fáradtságot, ám mielőtt álomra hunytam volna a szemem, a nővér behozta Annabellt egy újabb etetésre, majd miután végeztünk, kivitte, én pedig, mint akit fejbe kólintottak, álmosan heveredtem bele az ágyba és percek alatt sikerült elaludnom…

You can replace this text by going to "Layout" and then "Page Elements" section. Edit " About "

Üzemeltető: Blogger.